Marno János: Prométheusz

” …fájdalmában egyre mélyebbre nyomult
a sziklába, míg eggyé nem vált vele”

(Franz Kafka: Prométheusz)

Májfoltos sziklafal. Sasokkal néz
farkasszemet kínjában az alvó,
felugrálva álmában, mint Kafka,
s tépődve, hogy mindez mire való;
szája sarkán az odaszikkadt méz-
ga megrepedezik. Mert miről van szó?
Hogy mégse volna elragadtatva
hivatalától, mely a sziklához
láncolja, rábízva hogy mit hámoz,
ügyét tekintve, mit hoz ki magából?
Mája, sasok lakomája, nem fogy; ha-
nem falatról falatra haladva
gyarapszik, cseppenként magába fojtva,
akárha szivacs, az alvót. S a szikla
is álca csupán, sőt tálca, élére
állítva felsőbb szeszélyből, s szemlére
kínálva a kín falatjait. Mérge
illatul származik vissza az égbe,
mintegy a forma szerint. És ha fordul
az álom, mint álmában Kafka, mivel
ő mégiscsak idegen itt, indulhat
sétába oltani parázsló fejét.
Melyet földnek szegez, amint elhalad
az említett oltár előtt. Mert nem hajt
semmire különösképp. Csak tűnődik,
a forma kedvéért, hogyan adja le,
hogy is adhatná fel tűnt tartalmait.