Marno János: Noé párkája

Kertjére árnyék borult. Nárcisz
ott látja magában Noémit, bár
ő maga még nem járt arra, és ez a hiány
a jövőben sem lesz bepótolva. A lány
megmarad olyannak benne, ahogy egyszer
látta; futólag, öt vagy tíz percre talán,
egy kastély parkjában, ahol Nárcisz mint
vendég a nyarat nyögte. Sápadtan ment
ki a házból a nővérekhez, rekeszét
markolászva, Noémi azonban többet
várt tőle. Nővére sem tudta őt ezért
utána kiengesztelni. És most késő
már, elmúlt a tíz év türelmi idő,
Nárcisz ma öregebb, mint Noémi némely
fái és teknősei az árnyékba omlott
kertben együttvéve. Menteni, ami ott
még menthető volna: itt nem éri meg
az áldozatot. Mit tudni, hol járt Noé-
mi esze, mikor a vonat elé feküdt.
Akárhol, persze, hallatán azonnal jaj-
veszékelni kezd az ember, valamit muszáj
tennie magával, halasztania java
teendőit, tűrnie tehát a puszta
halasztást – amelyet Noémi szíve már
nem szenvedhetett. Szívügye, érti Nár-
cisz, miután neki sem volt még úgy igazán
egyéb, vagy az, vagy semmi, unalom rend-
szerint s valami pokoli idegesség,
amely csakhamar félelembe csap át,
s persze megvetésbe, önmaga iránt.
Faggatná ilyenkor sötét párkáit
az ember: mért szőtték tele az irháját
gyanús elemekkel. És sápadtan eldől
egy padon a kertben, mintha csak ezekből
rakhatná fészkét a gyanú a fejében,
s közben az este ráhidegül, most fölkel,
és boldogulni indul a testével. Nincs
rajta kívül senki – ha már ő sem. Ezt kár
is magyarázni. Nárcisz nem tervez Noé-
mivel találkozót a történtek után,
képzeletében nem támad fel a lány,
de nővérével vitába száll a halál
nemét illetően; a nemlét köztük van.
Szavuk azonban, amint mondják, párásan
szakadva szájukból, összevissza pártol.