Marno János: Bábszem

Írógépem a kicsi nővér,

nem létrám. A létrát szobája (mely hűlt helyem is)

közepéről írom át ide, ismét,

ide is, Marokkő, Tragédia és más,

behozhatatlan(!) mulasztások okán;

a nem-létrát pedig közel húsz évvel ez-

előttről, az Ostromból,

hol akkortájt könnyebben mertem papírra

vetni az ilyesmiket. Szemem, akkor, a

tájban, akár a penge: most, ez-

úttal is, bábozódik már befelé

(fordíthatom Celan tekinteteit egyre…),

kövér, krisnás kövér nő ma a Délinél

nyilván ráérezvén szemelt ki Tan-

könyv-vásárlójának épp engem,

és semmiképp se vásárlóerőm miatt.

Gyengén állok vasban. (Hogy’ folytassam,

közérthetően, tovább? Más szellemben…!)

Nem álltam kötélnek, persze, szót

váltani álltam csak le vele, bő kliphosszat,

a karéj huzatban, ujjaim, nem szólva

Tragédiám űrfonaláról, ujjaim

elgémberültek, – számolom, csupán

az elmúlt másfél évben hányan oldották meg

életük csomóját kötéllel a hozzám

közelebb állók közül. Hárman. Három

korosztály, ifjú- és közép-, s a végső

fokot árnyalom ekképp: a margón

veszteglő közepebb (korábban elismert mély-

építő); mint hallottam másnap, régi

slágerekkel sarkallta, serkentette

magát a tettre, dallamban, szövegben

egyaránt a legigénytelenebbekkel.

Mit hagyjunk, mit ne hagyjunk kívánnivalót

magunk után. – Nem kérdezem, előbb-utóbb

úgyis egyéb motívum is kitudódik,

zsigereinkre fény derül,

pattan fürgén a kicsi nővér,

zsigereinkre fény derül,

Tragédiámban ^ a világ mint dalmű

pusztul le: „Sírj csak, sírj; gördülékenyen.”

(Ugyan ezt kihagytam.) Természetesen

itt sincs felkiáltás, majd az álomban

csak, ott ér utol a mondat fellege,

kövér, borostás szerkesztőm vállán a fejem,

alagsorban járunk, az Ostrom alatt s mentén,

emlékszem, tudom, tisztán a fentlétre,

a létrára, mely egykori nem-létrám helyét

foglalja odafent. Bizalmam valamiért

mégis csak fokozódik a kicsi nővér

iránt, tudom azt is róla, hogy beteg,

hogy verdesték őket az intézetben,

beteggé azonban nem ez (ezt kell meg-

világítanom az álomban szerkesztőmnek:) –

a tehetsége tette! És erre, a folyosó

szőtte derengésben, erre ered majd el

a könnyem, patakban ömlik szerkesztőm flanell

nyakába, gallérja közé és tovább –

és hátra van még rossz szájízű vitánk

a Tragédia tétjéről, tét-

áttételeiről (melyek mindamellett,

nem-szerkesztőm fülével szólva, közvetlenül

az ember, nem-egy-ember! ízlésérdekét

sértik): Vele ébredek, e fogalommal

tehát, a szívemben, egy senki magángyűjtő,

maga sem igen áll a saját ízlés-

érdekében… A fentlét, így fent már, azonnal

maga alá gyűr, már ahogy kinézek,

azt is mindjárt a szememre fogom (Celant

nézem, hiába, állát a borítón bal

keze mutatóujjába temeti).

(Közérthetőségből a KÖZÉRT-hatóság

előtt vizsgázom, lent az Ostrom-lejtő sarkán,

emlékezetből, és ahol mostanság

évente egyszer, sok ha megfordulok.)

Hallom csak, a kicsi nővértől, hogy külső

arcsérülése után most belülről

támadt neki az álla, pontosan nem

tudni, mi bujkál mögötte, csontja mint kő

mögött – én pedig mégiscsak a visszavont

(Celan-vers) cím mellett döntök:

„Csillám a szemben…”: „Schliere im Aug…” –

ám a csillámot mégsem ugraszthatom ki az élre;

ide jöjjön a Bábszem, maradjon ott a slír.

^ " Az első sírásó " című rockoperára (Marno János - Papp Gyula közös szerzeményére ) utal.