Turczi István: Alhemija (Alkímia in Serbian)

I. Melanózis
 
A  kísérletre  nézve  bíztató  a  kezdet.  Egymáson   lassan
átringanak a színek. A fehér eltűnik a feketében, a vörös a
fehérben,  és a  citromsárga a vörösben.  Elemek,  elmék
egyesülése.  Az alkímia aranyszabálya maga az arany.  Az
érzés, ahogy hátadat egy nem  létező falnak döntve mégis
szilárdan  állsz.  Értékesebb,  ami    nem   birtokolható.  A
többit majd hozzáolvassa a szem. Közben   feloldódnak a
formák,   márványujjak    motoznak   a    sötét   tagolatlan
felületén. A feketével nem érkezik a  szembe fény. Nyílik
és zárul mögötte a  mélység.  Súlyos,  akár egy  példázat.
Nem lehet elmozdítani. Árnya sincs, csak emléke. Még ha
volt   is,   mintha   mindig   volna.    Araszolva   eljutni   a
felismerésig, nem visszafordulni, folytatódni innen, végül
leereszkedni a másik ember sötétségébe.

I. Melanoza
 
Sa  stanovišta  ogleda   početak  je   ohrabrujući.  Boje
polako jedni druge prekrivaju. Belo u crnom, crveno u
belom, limunžuto u crvenom nestaje. Spajanje umova i
elemenata. Zlatno pravilo alhemije je samo zlato. Oset
kako leđima na  nespotojeći  zid naslonivši ipak čvrsto
stojiš. Vredniji  je to što posedovati  ne možeš. Ostalo
oko  će  nekako  dočitati.  U  međuvremenu  forme se
rastvaraju, na nerasčlanjenoj površini tame mermerasti
prsti se motaju.  Svetlost nasuprot crnom  ne stiže. Iza
nje dubina se otvara i zatvara.  Poput  prikaza je teška.
Nemoguće je pomaknuti. Senu nema, tek sećanje. Čak  
i da je postojala,  kao  da  je uvek postojala. Korak po
korak do saznanja stići,  ne  okrenuti se, odavde dalje
krenuti, na kraju u tamu drugog čoveka se spustiti.