Tari István: Előttünk a múlt

Ott ültem vacsoraidőben,
egy elöregedett népcsoport
fiaként,
a szegényházban,
ahová inkognitóban,
egy hölgy kísérőjeként érkeztem,
aki külföldön élő, elvált anyja
idős barátját látogatta meg;
és hagytam,
hogy kabátom teleszívja magát
a húgy szagával,
az olcsó cigaretták szagával,
az árvaság szúrós szagával,
mely örökös krákogásra,
öklendezésre késztet.
A képernyőn harctéri jelenetek
váltogatták egymást:
messziről a habzó szájú bemondót is
hallottam,
akinek minden második szava
a népirtás volt.
Az öregek
ágyukból két kézzel kaptak
az elébük lökött vacsoráért,
mely egyeseknek az utolsót is
jelenthette...
És muszáj volt ott
újból arra gondolnom,
hogy a háború csak az ágyban -
nem a szegényháziban,
a családiban! -
nyerhető meg,
és nem a harctéren,
ahol csupán a hullabűz
diadalmaskodhat.
Ott ültem vacsoraidőben,
a televízió háborús zajában;
a mohó szegényházi cuppogásban,
a meg-
nyíló
fogatlan lukak gőzölgésében
figyeltem föl rád,
aki percekig kísérleteztél azzal,
hogy meggörbült alumíniumkanaladdal,
melyből minduntalan kirázódott a lé,
remegve eltaláld a szád.
És annyira bámultalak,
hogy az egyik betévedt takarítónő
teli szájjal szellemeskedve
lépett hozzád,
középső ujjával a könyököd alá nyúlt,
hogy végre eltaláld
a saját szádat.
Magyarul hálálkodtál neki.
Akkor már biztos voltam abban,
hogy a legdélvidékibb magyar
vagy te,
aki hiába keresi,
aki egész életében hiába kereste
a saját száját!
Tán ezért mondott,
ezért mondhatott le
megfontoltan a távlatokról.
Az utódairól.
Tán ezért mulatta el a jövőjét,
időnként az anyaország
- ahová nem juthatott el! -
fővárosának közismert találkahelyeiről,
villamosmegállójáról óbégatva,
úgy, hogy nyugodtan leírhatnám
a legújabb jelmondatot:
ELŐTTÜNK A MÚLT!,
ha nem utálnám annyira
a többes szám első személyének
garázda használatát,
amit a sajtó
művel.
Ott ültem vacsoraidőben,
egy leigázott népcsoport
fiaként
a szegényházban,
ahol gondolatban
azokat az erdélyi testvéreket sem
kerülhettem ki,
akik a nyugati világ szemetével
díszítik otthonaikat.
És fülemben
a júdáscsókok csattogásával
néztem a vacsorát,
mely egyeseknek az utolsót is
jelenthette,
mely kifordult a szájból,
kirázódott a kanálból,
mint az árulás,
mely félig megrágottan
sodródott
a hajnali kakasszó felé.