Arany János: Fiamnak

Hála Isten! este van megin’.

Mával is fogyott a földi kín.

Bent magános, árva gyertya ég:

Kívül leskelődik a sötét.

Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?

Vetve ágyad puha-melegen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Látod, én szegény költő vagyok:

Örökül hát nem sokat hagyok;

Legföljebb mocsoktalan nevet:

A tömegnél hitvány érdemet.

Ártatlan szived tavaszkertében

A vallást ezért öntözgetem.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Mert szegénynek drága kincs a hit.

Tűrni és remélni megtanit:

S néki, míg a sír rá nem lehell,

Mindig tűrni és remélni kell!

Oh, ha bennem is, mint egykor, épen

Élne a hit, vigaszul nekem!...

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd ha játszótársaid közül

Munka hí el - úgy lehet, korán -

S idegennek szolgálsz eszközül,

Ki talán szeret... de mostohán:

Balzsamúl a hit malasztja légyen

Az elrejtett néma könnyeken.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd, ha látod, érzed a nyomort,

Melyet a becsület válla hord;

Megtiporva az erényt, az észt,

Míg a vétek irigységre készt

S a butának sorsa földi éden:

Álljon a vallás a mérlegen.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

És, ha felnövén, tapasztalod,

Hogy apáid földje nem honod

S a bölcsőd s koporsód közti ür

Századoknak szolgált mesgyeül:

Lelj vigasztalást a szent igében:

„Bujdosunk e földi téreken.”

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!

S benne az erény diadalát:

Mert különben sorsod és e föld

Isten ellen zúgolódni költ. -

Járj örömmel álmaid egében,

Útravalód e csókom legyen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem!

1850