A szegény jobbágy (Hungarian)
Életkép a múltból
Széles országúton andalog a jobbágy, Végzi keservesen vármegye robotját. Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét, Annak terhe alatt nyikorog a kerék. Tántorogva ballag a két kajla sőre, Alig tetszik rajta, hogy mozog előre, Méla mind a kettő, mintha gondolkoznék: Hány ízben hozott már és hány ízben hoz még?
Ott ül a szegény pór az első saroglyán, Elkopott ostorát a kezében fogván; Szomorú képére rőt kalapja alá- Hullna, ha négy-öt szál madzag nem tartaná. Néha megszakasztja hosszu hallgatását, Biztatgatja két hű igavonó társát, De azok nem bírnak lépni sebesebben, Talpok a kőúttól ég eleven sebben.
Széles országúton, mint az ég morgása, Hallik a távolban hintó robogása, Csak imént dördült meg messzi földön, és lám, Perc alatt elétűnt, mint a fényes villám. A négy szürke lónak a két kajla sőre Nagykeservesen tud kitérni előle, Pedig félni, félnek; mert az isten-adták Bírnák csak a jármot, mindjár' elragadnák.
Dölyfös uri kocsis űl a hintó bakján Félkezében cifra ostort suhogtatván; Jobban esik neki, a kényes lelkének, Ha nyakába sujt a két szegény sőrének; Jobban esik neki, ha egyet kiálthat: Földi, a kerékagy siratja a hájat! Kár volt annak árát a csapszéken hagyni, Szegény tengelyedet siralomnak adni.
Föltekint a jobbágy, szomorúan felel: Hej! bíz a háj árát nem kocsma nyelte el, Ami volt körültem, egy kevés zsiradék, Gyors hintóitokra mind felkenegeték. De a hintó népe nem hallotta e szót: Szegény ember! és ez így talán jobb is volt, Máskép ki áll jót, hogy e gyámságos kezek Nyers-nyakasságodért meg nem fenyítenek! |
|