Arany János: Kertben

Kertészkedem mélán, nyugodtan,

Gyümölcsfáim közt bíbelek;

Hozzám a tiszta kék magasból

Egyes daruszó tévelyeg;

Felém a kert gyepűin által

Egy gerlice búgása hat:

Magános gerle a szomszédban -

S ifjú nő, szemfödél alatt.

Kevés ember jő látogatni,

Az is csak elmegy hidegen:

Látszik, hogy a halott szegény volt,

Szegény s amellett idegen.

Rokonait, ha van rokonja,

Elnyelte széles e világ;

Nem nyit be hozzá enyhe részvét,

Legföljebb... a kiváncsiság.

Műhely körül a bánatos férj

Sohajtva jár, nyög nagyokat;

Ide fehérlenek deszkái,

Épen azok közt válogat.

Amaz talán bölcső leendett,

Menyegzős ágy eme darab:

Belőlük elhunyt hitvesének

Most, íme, koporsót farag.

Siránkozik a kisded árva,

Amott sir öntudatlanul;

Ha nő szegény, az életkönyvből

Nehéz első betűt tanul!

Ölében rázza egy cselédlyány,

Duzzogva fel s alá megyen:

„Sirj no, igazán sirj!” kiált rá,

S megveri, hogy oka legyen.

Kertészkedem mélán, nyugodtan,

A fák sebeit kötözöm;

Halotti ének csap fülembe...

Eh, nékem ahhoz mi közöm!

Nem volt rokon, jó ismerős sem;

Kit érdekel a más sebe?

Elég egy szívnek a magáé,

Elég, csak azt köthesse be.

Közönyös a világ... az élet

Egy összezsúfolt táncterem,

Sürög-forog, jő-megy a népség

Be és ki, szűnes-szüntelen.

És a jövőket, távozókat

Ki győzné mind köszönteni!

Nagy részvétel, ha némelyikünk

Az ismerőst... megismeri.

Közönyös a világ... az ember

Önző, falékony húsdarab,

Mikép a hernyó, telhetetlen,

Mindég előre mász s - harap.

S ha elsöpört egy ivadékot

Ama vén kertész, a halál,

Más kél megint, ha nem rosszabb, de

Nem is jobb a tavalyinál.

(1851.)