This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Babits Mihály: Libro di Giona 3. (Jónás könyve 3. in Italian)

Portre of Babits Mihály

Jónás könyve 3. (Hungarian)

S mondta az Ur Jónásnak másodizben:
»Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten.
Menj, a nagy Ninivéig meg se állj,
s miként elédbe irtam, prédikálj!«

S fölkele Jónás, menvén Ninivébe,
melynek három nap volt járó vidéke,
három nap taposhatta azt akárki
s kanyargós utcáiból nem talált ki.

Menvén hát Jónás, első nap kiére
egy sátrakkal telt, csillagforma térre
s az árusok közt akik vad szakállát
és lotykos, rongyos, ragadós ruháját,
ahol helyet vőn, kórusban nevették,
kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:

»Halld az Egek Urának Istenének
kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,
vagy kénkövekkel ég föl ez a város
s föld alá süllyed, negyven napra mához!«

Igy szólott Jónás, s szeme vérbeforgott,
kimarjult arcán veritéke csorgott,
de az árusok csak tovább nevettek,
alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek
s Jónás elszelelt búsan és riadtan
az áporodott olaj- s dinnyeszagban.

Másod estére másik térre ére,
a szinészek és mímesek terére,
kik a homokon illegve kigyóztak
s szemérem nélkül a nép előtt csókolóztak.
Ott Jónás a magas ülés-sorok csucsára
hágván, olyat bődült bozontos szája,
hogy azt hitték, a szinre bika lép.
Mohón hökkenve némult el a nép,
mig Jónásból az Ur imígyen dörgött:
»Rettegj, Ninive, s tarts bünbánva böjtöt!
Haminckilencszer megy le még a nap,
s Ninive napja lángba, vérbe kap!«

S az asszonyok körébe gyültek akkor
s kisérték Jónást bolondos csapattal.
Hozzá simultak, halbüzét szagolták
és mord lelkét merengve szimatolták.

Igy ért, az asszonyoktól közrevéve,
harmadnap a királyi ház elébe.
Ott már tudták és várták és bevitték
egy nagy terembe, hol arany teríték
mellett hevertek a Hatalmasok,
nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok,
és meztelen táncoltak ott a szolgák
vagy karddal egymást ölték, kaszabolták
játékul. Jónást meg egy cifra oszlop
tetejébe tették hogy szónokoljon
és jövendölje végét a világnak.

Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a szinészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vizvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dult szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében.

És méne a pusztába, hol a sáskák
a gyér fü szomjas zöldjét mind levásták,
hol aki a forró homokra lépett
jó saru nélkül, a talpa megégett:
ott megfogadta, harmincnyolc napig
böjtölve s imádkozva ott lakik
s nem mozdul, mignem messze kénköves
lángoktól lenne lenn az ég veres
s hallanék hogy a föld egyszerre szörnyet
dördül, s a nagy vár tornyai ledőlnek
s ugy elpusztul minden ninivei,
maga és apja s anyja, fiai
s lányai, huga-öccse, nénje-bátyja,
mint hajdan a Jeroboám családja.

S azontul, harmincnyolcból visszamenve,
a napokat számlálja vala rendre,
kiáltozván az Urhoz: »Halld, Hatalmas!
Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!

Elküldtél engem, férgekhez a férget,
kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
Én inkább ültem volna itt a pusztán,
sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán
De böjt s jámborság néked mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér:
nincs mód nem menni ahova te küldtél.
Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.
Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!
Szolgádat pellengérre állították,
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.
Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.
Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket!
Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz addig igazság, se béke,
mig gőgös Ninive lángja nem csap az égre.«

S elmult egy hét, és kettő, három, négy, öt,
és már a harmincnyolcadik nap eljött.

Jött a reggel és a dél és az este:
Jónás egész nap az ég alját leste.
S már a láthatár elmerült az éjben,
s egy árva ház sem égett Ninivében.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

Libro di Giona 3. (Italian)

E disse il Signore a Giona,, per la seconda volta:
“Alzati e cammina, perché io sono il tuo Dio!
Va’, e non fermarti sino alla grande Ninive,
e predica per come t’avevo prescritto.
 
Giona si alzò, e s’avviò verso Ninive,
che a tre giorni di cammino era distante,
per tre giorni chiunque poté girare intorno,
dalle sue strade tortuose, senza trovar’ un varco.
 
Camminò dunque Giona, primo giorno giunse
su una piazza a forma di stelle, piena di tende,
e da dove prese posto, tra gli mercanti, che lo
derisero in coro per la sua barba irsuta, vestiario
cencioso e appiccicoso, a gridare incominciò,
così come il Signore glielo aveva comandato:
 
“Gran Ninive, ascolta il severo appello di Dio,
del Signore dei Cieli, convertiti, o questa città
brucerà con le pietre di zolfo, e sprofonderà,
da oggi a quaranta giorni, sotto la terra!”
 
Così parlò Giona, gli occhi iniettati di sangue,
lungo il viso alterato scorreva il sudore,
ma i mercanti continuavano a ridere, a barare,
mercanteggiare, discutevano o mangiavano,
e Giona se la svignò, tristemente e impaurito,
tra gli odori stantii di melone e d’olio.
 
Alla seconda sera, giunse in un’altra piazza,
la piazza degli attori e dei commedianti,
che si dimenavano molleggiando sulla sabbia,
e si baciavano di fronte al popolo senza vergogna.
Là Giona, issatosi in cima, nelle file più alte,
dalla sua bocca irsuta emise un urlo così forte,
che si credette che in scena fosse entrato un toro.
Avido e stupito il popolo rimase ammutolito,
mentre dalla bocca di Giona la voce di Dio tuonò:
“Trema Ninive, comincia la penitenza e il digiuno!
Il sole tramonterà ancora per trentanove volte,
il giorno in cui Ninive s’infiamma e cade nel sangue!”  
 
Intorno a lui, si radunarono tutte le donne,
seguendo Giona con una truppa stravagante.
Si strinsero a lui, sapeva di lezzo del pesce,
annusavano la sua anima torva, trasognate.
 
Giunse così, accerchiato dalle donne,
il terzo giorno, davanti la casa reale.
Di lui si sapevano già, l’attendevano e lo
portarono in una grande sala, dove intorno
ad un tavolo apparecchiato oziavano i Potenti,
e tutt’intorno pullulavano i loro bei servi,
i vassalli danzavano ignudi, e con la spada
o si scannavano o si uccidevano a vicenda,
per puro gioco. E Giona fu posato in cima
d’una grande e vistosa colonna, per sentenziare
e per preannunciare la vicina fine del mondo.
 
E allora Giona proclamando una terribile
maledizione per il Re e alla sua corte,
al castello e a tutte le donne,
agli attori e ai commedianti,
ai mercanti e agli artigiani,
e all’intera Ninive compresa,
saltò giù, e eruppe attraverso le guardie,
attraverso la sala e tra le infinite statue,
dell’atrio, dei corridoi, del giardino, nuotando
attraverso il lago, scendendo il graticolato,
scivolando giù sul acquedotto, per strada,
sul bastione, ridosso delle mura correndo,
corse fuori a precipizio da Ninive, all’aperto,
con, nel suo cuore convulso, unica visione:
che a Ninive pietra su pietra non rimane.
 
E se ne andò nella pusta, dove le cavallette,
avevano già divorato tutto il verde dell’erba
rada assetata, dove chi posava il piede sulla sabbia
rovente senza una ciocia buona, ustionava i piedi;
e giurò, che là avrebbe vissuto per trentotto giorni,
digiunando e pregando, e non si sarebbe mosso
fino a quando il cielo non sarebbe diventato
rosso dalle fiamme dalle pietre di zolfo,
e all’improvviso, dalla terra, si sarebbe sentito  
un tuono terrificante, e le torri della grande
fortezza si sarebbero crollati, facendo perire tutti
niniviti, lei stessa, suo padre e madre, i suoi figli,
sue figlie, sorellina – fratellino, sorella – fratello,
come tempo fa la famiglia di Geroboamo.
 
Da quel momento, contando i giorni
in fila, dal trentotto in poi, in senso inverso,
gridando al Signore: “Ascolta, o Potente!
Illustre Vendicatore, ascolta le mie parole!
 
“Mi mandasti, me verme, dagli altri vermi,
che vivevano tuo malgrado e senza i tuoi buffetti.
Io avrei preferito star seduto qui nella pusta,
nutrendomi, come oggi, di radici e cavallette.
Ma per te il digiuno e devozione son come pula,
perché tra i colpevoli è complice chi non parla.
Per il fratello è responsabile il fratello:
impossibile non andare dove mi avevi mandato,
Solo, che il malvagio del bene se ne infischia.
Come vedi Creatore dei Cieli, sei stato beffato!
Il tuo servo alla gogna avevano messo,
perché son armi deboli la verità e l’appello.
Belle parole e preghiera non servono a niente,
solo la lotta e la freccia del potere può colpire.
Io Giona, che amavo tanto solo la Pace,
son diventato il profeta della lotta e di distruzione.
Lotta dunque con loro, mio Signore, annientali!
Stermina la razza bastarda e la generazione malvagia,
fintantoché la fiamma della superba Ninive  
non s’avvampa al cielo, non vi sarà né giustizia né pace.”
 
Passo una settimana, due, tre, quattro, cinque,
e anche il trentacinquesimo giorno giunse.
 
Venne il mattino e il mezzogiorno e il vespro:
Giona sbirciò verso l’orizzonte tutto il giorno.
E già l’orizzonte s’era immerso nella notte,
ma non una unica casa bruciò a Ninive.
 
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap