Jókai Mór: Az új földesúr

I
Régi ember, új idő


"Cogito; ergo sum." (Gondolkozom; tehát vagyok.)

Tehát, ha "non cogito", akkor, "non sum".

Én pedig mátul fogva nem gondolkozom semmit, híreszteljétek ki, hogy meghaltam. Meglehet ugyan, hogy élek, hála a komáromi kapitulációnál kezembe nyomott geleitscheinnak; s dacára annak a muszka lándzsának, amely Szebennél az oldalamba törött; hanem én egyáltalában nem tudom megmondani az okát, hogy miért, és különösen, hogy miért tovább, mikor a fű éppen olyan szépen kinő, ha én nem nézem is, s az idei termés tökéletesen úgy elfogy a maga útján, mintha én nem segíteném is fogyasztani. Hanem hát az Úr rendelte, hogy olyan állatok is legyenek a világon, amik félig növények; tehát - vegetáljunk!!!

Ilyenforma beszédeket lehetett hallani az öreg Garanvölgyi szájából azokon a korán beállt téli ködös estéin egy nagyon szomorú esztendőnek, midőn egynéhány millió ember abban a kedélyállapotban volt, hogy nem szerette azt kérdezni: mi újság odakinn.

Az öregúr elég jókor vetődött még haza a hadjárat után, hogy tapasztalhassa, miszerint csűrei üresek, földei harmadából sincsenek beszántva, s fundus instructusáról éppen nincs, aki beszámoljon. Nagy birtoka, mely tízezer holdat foglal magában, tisztek, cselédek, ekék, szekerek, ökrök, lovak és birkák nélkül; házi bútorain keresztül vonult hadsereg gazdálkodásának tanújelei, tárcájában egypár ezer forint olyan bankjegyekben, amiket mutogatni is veszedelem.

Hanem hát ki törődnék ilyen apróságokkal, mikor olyan nagy dolgok elvesztek!

Az ember meghúzza magát a szobájában, néha átrándul az ismerőseihez, nagyokat iszik, ha rossz kedve van, akár van kiért inni, akár nincs. Legrosszabb esetben reggeltől estig ütheti a filkót puffra, magához hasonló nagy urakkal, kiknek részint volt, részint lehetett volna nagy gazdaságuk, részint még van is, ami mindegy, azért csak egyforma szegény az mind; egy-egy lengyel menekült is csak vetődik a házhoz, aki a tarokk-kompániát kisegíti; ha pedig senki nincs is, az se baj: rágyújt az ember a pipára, s füstöl, míg beesteledik. Hébe-hóba egy-egy hitelező vagy valami ravasz atyafi pörbe idézteti az embert, bízván a "favor in judice" most kedvező alkalmaiban, s ez aztán egy kis "emócióra" is ad alkalmat: az emberrel legalább észreveteti, mint a köszvényes titillációk, hogy az életerő még működik benne.

Ilyenformán "truditur dies die".

(Sose bosszankodjál másodszülött olvasóm, hogy annyi latin mondást találsz egy lapon, ez is a kor kedélyhangulatához tartozik. A klasszikusok nyelvéhez, mint egy ókori azilumhoz menekülünk néha, mikor az újkor civilizációja nagyon szorongat bennünket. Héj, mikor még minden diákul ment, nem merték volna azt mondani - - no de elég. Az ember fűhöz-fához folyamodik védelemért, s ha az élők nem segítik, a halottakhoz fordul. Ki tudja, ha latinnal keverve marad a nyelvünk, tán most mi is "román" fajnak passzírozhatnánk, s hogy keresnék kedvünket minden oldalról!)

Tehát bizony csak truditur dies die; egyik nap tolja a másikat.

Egy ilyen kedve ellen előretolt napon azt mondák Garanvölgyinek, hogy egész tökéletességgel mégsem lehet a világot kizárni a szobából, a politikai változások ellen semmiképpen sincs az ember azáltal biztosítva, ha azt mondja: hallgatni fogok, mert azok felkeresik az embert legcsendesebb odújában is, s megtámadják a dohánydöböze közepében. - Már ezentúl nem lehet "szűzdohányt" színi: be van hozva a monopólium; a dohányt csak trafikából lehet hozatni, különben házmotozásnak teszi ki magát az ember, s ha tiltott kedvencét megkapják nála, nagy pénzzel lesz adósa a státusnak.

Garanvölgyi Ádám erre azt mondta:

- Jól van. Nem fogok dohányozni többet. Legalább jobb étvágyam lesz.

És azzal fölviteté a padlásra ősi tajtékpipáit, a minden veszedelemben hű kísérőket, mik annyi veszteségből egyedül maradtak meg családi klenódiumképpen, és soha többet nem dohányozék vala.

Majd ismét egy másik húzva-vonva jött napon azzal a hírrel örvendezteték meg, hogy bizonyára a bor is akcíza alá esik, már ezután majd csak felsőbbek engedelmével lehet csapra ütni a hordót, s meg kell adni az árát jókedvnek és haragnak, mert az ember mindkét esetben mentül többet "fogyaszt", annál többet kontribuál.

- Jól van. Tehát nem fogok több bort inni. Legalább jobban alszom.

És azontúl nem nyúlt hozzá semmiféle italhoz, kivéve a vizet.

Egy újabb, senkitől nem kívánt napon ismét arra a jó hírre ébredt, hogy a játékkártyák is bélyeget kapnak, már ezentúl azokon is ott lesz a sas.

- Jól van, tehát nem fogok többet kártyázni; - legalább nem vesztek.

És megtartotta fogadását.