Lampérth Géza: Az öreg zsoltáros

Kis templomunk hátsó padjában

Kopott zsoltár busul magában.

Reménykedve várja, csak várja!

Mikor jő már öreg gazdája.

Csodálkozik egyre felette,

Hogy a por is már-már belepte.

Vasárnapra múlik vasárnap

S hire-nyoma sincs a gazdának.

Pedig, ha szólt a harang szava,

A legelső mindig ő vala,

Téli fagyba s nyári melegbe

Az éneklést mindig ő kezdte.

Kedves énekét csak fölcsapta

S mint a szarvas hives patakra:

Ohajtozott lelke az égbe.

Uram! a Te színed elébe.

S egy mosolygó őszi estelen

El-fel is szállt szépen csendesen ...

S ott, hol nem kell többé a zsoltár:

Az égi kórusban dalol már.

Itt e földön mi mást se hagyott.

Csak zsoltárját s az üres padot.

Sopánkodott is a szóbeszéd:

— Eléneklé szegény mindenét . . .

* Szánják, mondják szegénynek mások.

— Mi tudjuk csak, dalos pajtások,

S a „kopott könyv s az árva pad;

— Ő volt »szegény« — a leggazdagabb!