Szendrey Júlia: Im Herbst (Ősszel in German)

Beteg, hervadt az őszi táj,

Minden nyomon enyészet,

Szemlátomást jön a halál

És távozik az élet.

Szerelmi dal nem hangzik már

Párját hivő madártól,

És zengicsélő kis tücsök

Nem lármáz a bokorból.

Minden oly csöndes, hallgatag,

Mint haldokló körében,

Csak egy-egy hosszú sóhaj száll

S terül el a vidéken.

Melytől kórókká válnak át

A még virágzó ágak,

S mint omló könnyek, hullanak

Levelei a fáknak.

Máskor ily tájban elborult

Lelkem egész világa,

Ugy tetszett, részt kell vennem a

Természet halálába!

Minden levél fájt, mely lehullt,

S oly busán néztem rája,

Mintha egy öröm hagyna el,

Vagy szivem volna fája.

Midőn a boldog szerelem

koszorút tett fejemre,

Az őszi köd fátyol gyanánt

Lengedezett körüle.

Még akkor is! — mi ez hát most

Először életemben,

Hogy a természet gyásza közt

Szivem ily érzéketlen ?

 
Bár merre nézek, nem tudom

Mi ád okot örömre,

Mikéntha kétköznapjaim

Válnának ünnepélyre?

Körülem semmi változás,

Minden, miként volt régen,

Leáldozott napom helyett

Nem látok mást az égen.

És szivem mégis úgy örül,

Ugy ujjong örömében ;

Ki fejti meg: élet, halál,

Vár a közel jövőben ?

Az élet fényes napja ez

Vagy a sír méla holdja,

Mely lelkem hosszú éjjelét

Közelgtével fölgyújtja ?

Akár élet, akár halál,

Kitárt karokkal várom,

Csak azt óhajtom, lenne bár

Inkább az örök álom.

Oh, mert tudom, a boldogság

Minden percze mily drága,

Követi azt a gyötrelem

Örökkévalósága!

Verwelkte, herbstliche Landschaft,

und überall ist Verfall,

zweifellos der Tod kommt näher

und Abschied sagt: Tschüss bis bald!

Liebeslieder hört man nicht mehr,

von den verliebten Vögeln

und die schallende kleine Grille,

macht in dem Busch kein Dröhnen.

Alles ist so still und ruhig,

als würde jemand sterben,

nur ein sehr - sehr langer Seufzer

liegt sie sich auf den Feldern.

Aus dem blütenvollen Ästen

werden jetzt nackte Stängel,

und wie Tränen fallen runter

auf der Erde, die Blätter.

Sonst in dieser Zeit verfinstert

meine ganze Seelenruhe

es schien so, dass ich teilen muss

das sterben, als Zeitlupe!

Die abgefallenen Blätter

schaute ich sehr traurig an,

als wäre ich die Freude los,

meines Herzensbaums Kumpan.

Indem das glückliche Liebe,

hat mein Scheitel mit Kranz bedeckt,

`d, wie der herbstliche Nebel,

ruhelos um mich pendelt.

Und trotzdem doch! -- was ist jetzt los

erstmals in meinem Leben,

während der Natur so trauert

mein Herz so kalt geblieben?

Gleich wo ich schaue weisst es nicht,

was gibt mir Grund zu Freude,

als wären die Wochentage

meiner heimlichen Freunde.

Rundum keine Veränderung,

alles ist so, wie es war,

nach dem Verschwinden der Sonne

sehe nichts mehr auf dem All.

Mein Herz freut sich trotzdem weiter,

von Freude jubelt ewig;

Wer löst es auf? Leben, der Tod?

Was wartet Morgen auf mich?

Das Leben schönste Tag ist es

oder der Mondschein des Grabs,

und das lange Nacht der Seele

du heller erleben kannst?

Ob das Leben, oder der Tod

schlisse mit beiden Armen um,

nur wünschte ich, dass es wäre,

lieber der ewige Traum.

Ach, ich weiss, die Glücksminuten

ist sehr teure Innigkeit,

wird gefolgt von den grausamen,

Folterqual der Ewigkeit!