Szendrey Júlia: Sötét óra

Naponként árvább egy reménynyel,

S egy csalódással gazdagabb,

Szivünkből ekként fogy az élet,

Cseppenként igy fogy, igy apad.

S igy lesz kietlen pusztaság, hol

Előbb virágos kert vala,

Hol úgy megdalolt, fütyürészett

Az életkedvnek madara.

S lesz temető a sziv, hol nyugszik

Annyi szép és ifjú halott,

Kiket az élet csak gyilkolni

De feledtetni nem tudott.

Holttesteinken ott élődnek

S gyötrelmeinket ez növeli

Az emlékezet telhetetlen,

Szüntelen éhes férgei.

És e keservtől, gyötrelemtől,

Mit mi életnek nevezünk,

Nincs szabadulás, nincs menekvés,

Mig a földben nem pihenünk.

Oh, örök álom, miért késel,

Mért nem fogod be szemeim ?

Nem róttam még le tartozásom,

Vannak még sirni könyeim ?