Ambrozovics Dezső: Sorsunk

Szertebolygó árnyak vagyunk,

Mind, kik itt a földön élünk,

És a sorsnak vad szeszélye

Gúnyolódva játszik vélünk

Égi szikrát olt szívünkbe,

Melynek tüze perzsel, éget 

Úgy szeretnők átölelni

Az egész nagy Mindenséget!

Szárnyakat rak álmainkra,

Vágyainkat fölcsigázza.

Úgy, hogy szinte elsorvaszt az

Örök szomjúságnak láza!...

S majd ha egykor alkonytájban

Az utunkra visszanézünk,

És a sárga lomb közt járva

Azt kérdezzük, el mit értünk?

Akkor látjuk, hogy meddő volt

Minden álmunk, küszködésünk,

S csak a sorsunk vad szeszélye

Játszott gúnyolódva vélünk!