Hegyek között, fenyves tövében
Rejtőzik csöndesen, szerényen
Kis házunk lombtakart fala, —
Fölötte ott suhog a béke
Halk angyala. .
Soká bolyongva, számkivetve,
Lelék reá e kis szigetre
Hol — sok viharzó görgeteg,
Sok gyász után — most hű karodban
Pihenhetek.
Tán igy, e kicsi zúgtál rejtve,
A világtól is elfelejtve
A balsors nem talál reánk —
Sújtó kezével el nem éri
Kicsi tanyánk'!
De ah, mi bánt? — Szivem megrezdül —
A fenyves fátyolán keresztül
Valami rémes látomány,
Rút szárnyalak vadul mereszti
Szemét reám.
S ijesztőn csattogtatva szárnyát,
Körém veti sötétlő árnyát,
Amint lassan felém evez —
S ah, nincs előle, nincs menekvés —
A végzet ez!
A végzet, mely bölcsőmnél állott,
Kimondva rám a súlyos átkot:
— Részed legyen a szenvedés,
Üdvöd csak álom, s ezt kövesse
Zord ébredés!
Ám jöjj hát sors, hadd látom arczod,
Én fölveszem veled a harczot,
Gyáván nem hajtok én fejet,
Inkább élet-halál tusára
Szállok veled.
Nem fogsz velem elbánni könnyen,
Bár sajtolod keserves könnyem,
Bár vérig sújtasz, tépsz, gyötörsz —
Százszor sebezve — büszkén állok
Mig összetörsz!
Tudom, hogy végre széttiporva,
Megsemmisülten hullok porba,
Tudom, hogy vaskezed legyőz; •—
Elvérzem — jó, — de küzdve bukjam,
Miként a hős!