Szalay Fruzina: Séta

Csendesen hinti halk szinét a völgybe

A nyájas, hűvös őszi délután.

Az árnyék már a mély utat befödte,

Napfényes még a hegytető csupán.

A selymes üde réten átsietve, -

Hol a vadménta lila fürtje nyit, —

Bejárjuk majd, amig leszáll az este,

Az erdő régi, kedves útait.

Ó kedves erdőm! Ó hát újra látom

Sötét bükkfáit, zsongó hársait,

Hány fényes, forró nyári délutánon

Fölém hajolt az ismerős csalit,

A vadszeder meg az iszalag-inda

Felém bólongott, ismert mindenik,

S a mohos törzs alól reám kacsinta

Okos szemével a kis fürge gyik.

Köszöntött hangos, ujjongó madárdal, —

Minden rigónak füttyös kedve lett.

Üdén, az erdők édes illatával

A nyári szellő hozzám repkedett.

Megtelt az erdő napsugáros kedvvel,

Zizzent a fű, bókolt a vadvirág,

És a nyomomban, frissen mint a reggel,

Egy rózsás tündér járt: az ifjúság.

S most itt vagyok az erdőszélben újra,

És elnémulva nézek szerte szét!

A zöld erdőre, vadvirágos útra

Reá tevé az ősz nedves kezét.

Madár nem füttyent, a nyár messze szállván,

Elmentek mind a vig rigók vele.

A lomb megbarnult az iszalag ágán,

Hullong a hársak sápadt levele.

Hajlós füzére ott a vadszedernek,

De rajt' piros a hervatag levél,

Lankadt virágok nedvesen remegnek,

S lassan suhogva kél az őszi szél.

A fák, az őszi szélnek sóhajára

Csendben, komolyan meg-meghajlanak,

A kora este nesztelen homálya

Lebeg a néma, sárga fák alatt.