Kosztolányi Dezső: Posmrtni govor (Halotti beszéd in Croatian)

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",

majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

1933

Vidite, drugovi, mrtav je, ispario

ostavio nas. Sve nas prevario.

Poynavasmo ga. Ne bješa velik nit izvanredan.

Tek srce, našem srcu drag i ugodan.

Nema ga više,

sad je zemljica.

Joj, raspala se

jedna riznica.

Primjer baš ovaj nek vam je poučak:

takav je čovjek. Jedinstven primjerak.

Ne živje takvih više, tek jedan, nek se zna,

na istom stablu nisu jednaka lista dva

i njemu nikad neće biti slična.

Pogledajte tu glavu, ta dva sad bezlična

draga oka. Pogledajte tu ruku sivu

što pada sad u maglu neizrecivu

ukočena ko kamen,

ko relikvija, znamen

na kojem klinastim pismom piše sjajna

jedine jedinke života drevna tajna.

Ma tko da bješe, sjaj, toplina bješe.

Svak znao ga i javljao: on bješe.

Kako je ovo il ono jelo najradije htio

i govorila mu usta što ih zapečatio

sad mir, i kako nam u ušima glas bio

njegov ko hram što se u moru utopio,

kako još nedavno za svoj stol jw sjeo:

„Sinko, malo sira sada bih pojeo“,

il kako je vino pio, ko dijete

buljio u dim iz svoje cigarete,

kako je hodao, telefonirao

i šarene niti snova prebirao:

kako mu na čelu sjao znamen fini

međ milijunima da je on jedini.

Možeš ga tražiti, nećeš ga pronaći

ni tu, ni u Africi, na pol možeš zaći,

u prošlosti krenuti, u budućnost sklada

rađat će se ma tko, ali on – nikada.

Nikad više

uz bledunjav smiješak neća da uzdiše.

Presiromašna je vila kob što tvori

da ponovo čudo jedinke te stvori.

Slatki prijatelju, sve to jako liči

na nekog čovjeka smišljena u priči.

Na njega je život jednom tek mislio,

a mi se raspričali: „Eto, živ je, čio...“

Onda se na njega teret neba slio

a mi već plačuć pričamo: „Tek bio...“

Eno ga, leži, snažan, borben lik

kao svoj vlastiti skamenjen spomenik.

Ne probude ga suze, riječi, lijek...

Na zemlji tek jednom provedeš svoj vijek.