Kosztolányi Dezső: Vertige matinal (Hajnali részegség in French)

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány és túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

Écoute-moi, pourvu que cela ne t'ennuie.
J'ai cessé mon labeur
vers trois heures après minuit.
Je me suis couché, mais la tête, ce moteur
cliquetait sans répit dans sa vapeur.
Je me suis tourné, puis retourné dans le lit,
mais le sommeil m'a fui.
Je l'appelais pourtant, en comptant jusqu'à cent,
par des banalités, par des médicaments.
Mes mots me regardaient avec ferveur.
Mes cigarettes excitaient mon cœur.
Puis le café aussi, et tout. Eh bien, ça va,
Je vais donc me lever, tant pis.
En chemise de nuit, je ferai les cent pas.
Tout autour, la famille. Notre nid.
Bouches qu'un miel de rêve emplit.
Je titube comme un ivre – et alors
je jette par hasard un coup d'œil au-dehors.
 
Où commencer? Voyons, tu connais bien
ma maison, non? Et si tu te souviens
de ma chambre à coucher,
tu dois savoir aussi
à quel point à cette heure, vue d'ici,
elle est déserte, minable, oubliée,
la rue Logodi où je vis.
On voit jusqu'au fond des logis.
Chaque homme gît,
autant de quilles renversées
touchant dans leur propre esprit qui leur joue des tours,
car ils sont tous comme gommés
dans l'anémie de tous les jours.
A côté de leurs lits,
leurs souliers, leurs habits.
Enfermés comme dans quelque boîte, ces gens
rêvassent au jour d'embellir l'appartement;
pourtant, si l'on croit aux images,
toute demeure est une cage.
On entend le tic-tac d'un réveille-matin
qui boite longtemps puis déclenche enfin
son vacarme strident:
«Lève-toi, le réel t'attend!»
La maison, elle aussi, bêtement, tel un mort,
comme elle le fera au siècle prochain, dort.
Et si elle s'écroule, qui saurait voyant en son centre l'ivraie,
qu'elle était notre abri et pas un poulailler?
 
Mais ce qu'on voit, ami, ce qu'on voit dans les cieux!
Tout y est lumineux et somptueux,
fidèle et solide et tremblant de feux.
Le firmament
est toujours la voûte d'antan,
comme le couvre-pieds bleu de maman
ou bien la tache d'encre sur mon cahier blanc;
et les astres dont l'âme
respire et doucement enflamme
la nuit paisible qui précède
l'hiver, nuit encor tiède,
ces astres qui, de leur ineffable lointain,
ont vu marcher l'armée des Phéniciens
me voient maintenant, moi qui devais naître
en ce pays et qui me tiens à ma fenêtre.
 
Je ne sais plus ce qui m'a pris:
je croyais entendre d'ailes le bruit,
et s'est penchée vers moi mon enfance depuis
longtemps ensevelie.
 
J'observais des heures durant
les merveilles de la voûte céleste,
mais déjà le jour s'annonçait à l'Est
et les étoiles brillaient en tremblant
sous l'haleine du vent
tandis que très-très loin,
un immense faisceau rayonnant: le matin
éclairait le portail d'un céleste château,
qui s'est ouvert soudain, et le faisceau
s'enflammait et quelque chose ondulait,
les hôtes s'en allaient,
la nuit du bal glissait dans la pénombre
de quelque profondeur plus sombre.
Mais le proche était plein de feux,
l'amphitryon fit ses adieux,
ce noble maître de céans,
de tous ces festins le géant,
puis tintement et brouhaha,
puis des chuchotements tout bas,
comme quand les bals se terminent
et les valets appellent les berlines.
 
Ensuite dégoulinement
lointain et lent
d'un voile de dentelles, ruisseau de diamants
venant
de la pénombre, et puis, en bleu, la pèlerine
de quelque belle avec sur la poitrine
une splendide pierre fine
qui l'illumine
ainsi que la paix claire et tout le bleu
de l'au-delà pâle des cieux;
ou est-ce un ange qui, chaste et suprême,
fixe dans ses cheveux
quelque diadème?
Femme qui vient de se jeter
comme en rève, sans ton ni son,
au fond de son
landau léger
pour avec un sourire coquet s'éloigner?
Quel carnaval! Les fers des chevaux qui s'élancent
vers une Voie Lactée tout en magnificence,
étincellent, tandis que pleuvent tout en or
des confettis sur les caléches de l'aurore.
 
Je restais bouche bée,
et, saisi de bonheur, ne cessais de crier:
il y a chaque nuit, au ciel, un bal de fées.
Et c'est alors que j'ai compris
le secret sacré qu'à la fin des nuits
les fées du firmament regagnent leurs logis
sur les grands boulevards de l'infini.
 
Et toi? – me suis-je dit. – Et toi?
Quelles fables usées cherchais-tu ici-bas?
De quelles putains étais-tu la proie?
Quel manuscrit t'était si important
Que tu laisses écouler tant de temps
sans voir ce bal que maintenant
tu aperçois?
 
Cinquante années ont fui,
j'en suis tout ébahi,
que de morts parmi mes amis!
Mais tous ces célestes voisins,
depuis toujours de mes pleurs les témoins,
sont bien vivants et scintillent ici.
Bref, je dois l'avouer: en homme qui fléchit
je me suis incliné pour dire un grand merci.
 
Malgré qu'il n'y ait rien pour attirer ma foi
et que je sois sommé de partir une fois,
Je fis de mon cœur raide une corde tendue
et me mis à chanter vers l'azur, vers les nues,
vers l'Être qui se cache et demeure introuvable
et que je ne verrai ni vivant ni cadavre.
Oui, ami: à l'âge où les muscles se desserrent,
je crois qu'en titubant dans la poussière,
sur des glèbes, parmi un tas d'âmes déchues,
je fus quand-même l'hôte, sur la terre,
d'un très haut Seigneur inconnu.