Kosztolányi Dezső: Ebrezza di alba (Hajnali részegség in Italian)

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány és túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

Te lo racconto questo
se non ti annoio,
ieri notte alle tre,
finito il lavoro,
sono andato a letto.
Ma nella mia mente
la macchina da scrivere
continuava a battere
col ticchettio tanto forte
che non riuscivo a dormire.
Il sonno non venne, sebbene
lo desiderassi fortemente,
ma chiamandolo con parole,
con sonniferi potenti,
e contando le pecore
non serviva a niente.
Quello che avevo scritto
mi guardava dritto.
Mi stressavano il cuore
le quaranta sigarette.
E tutto il resto,
il buio, tutto.
Allora mi alzo e non mi importa,
cammino su e giù nella stanza,
attorno a me la mia famiglia,
sulle loro labbra la dolcezza
di bei sogni, beati loro,
e mentre io brancolo nel buio,
come un ubriaco, guardo
fuori dalla finestra.
 
Aspetta, come te lo dico,
come te lo spiego?
Tu conosci la mia casa,
ti ricordi la mia stanza,
lo sai quanto povera
ed abbandonata sembra di qua
a quell'ora la strada.
Ci vedi dentro le case
attraverso le finestre,
gli uomini sdraiati e ciechi,
scrutano con gli occhi chiusi,
nella nebbia della loro mente,
che li inganna e li tradisce,
perchè il cervello di anemia soffre.
Accanto a loro le scarpe e vestiti,
e nella stanza sono chiusi,
come in una scatola,
che hanno costruito da svegli
con tanta fatica.
Ma se le guardi in questa maniera
ogni casa è come una gabbia.
Si sente ticchettare la sveglia,
ora cammina zoppo, fra poco suona:
"svegliati alla realtà, è ora!"
E dorme anche la casa, morta,
e se fra cent'anni crolla,
ci crescerà gramigna,
e non sospetterà nessuno,
se era nostra casa o una stalla.
 
Ma lassù, amico mio, là sopra,
il cielo pulito, di luce splendente,
inamovibile sebbene tremante,
come la fedeltà.
Il cielo del tutto simile
alla coperta di mia madre,
ed alla macchia blu di acquarello
che si allargò sul mio quaderno.
E l'anima delle stelle
respira senza far rumore,
nella notte dell'autunno mite,
che il freddo precede.
Di lassù lontano ed oltre,
loro, che hanno visto
l'armata di Annibale,
ora guardano me, in piedi qua,
in una finestra della città.
 
E non so che mi successe allora,
ma mi sembrò sentire un'ala,
e mi si avvicinò quello
che avevo seppellito tempo fa,
l'età dell'infanzia.
E guardai tanto a lungo
i ricchi miracoli del cielo
che arrivò l'albeggiamento
dall'oriente e nel vento,
scintillanti, si mossero
appena appena le stelle.
E là sopra nella distanza
si accese una fascia luminosa,
e si aprì il portone
di un castello celestiale,
si avvampò la fiamma,
e la folla degli ospiti
cominciò a sperdersi.
 
E nelle tenebre dell'alba,
la notte di ballo finiva,
fuori nell'ingresso l'ospite
- un gigante del cielo - salutò,
si sentì tintinnio e sussurro,
come quando il ballo finisce
e si chiama il cocchiere.
Si vide un velo di pizzo,
che da lontano come
tenda di diamante scende,
su un vestito splendente
che una donna bellissima indossa
e su di lei un diamante
che sparge luce su questa pace,
sul blu pallido e celestiale.
 
Oppure un angelo
che con un bel gesto
si aggiusta il suo diadema,
e in un cocchio leggero sale
senza fare alcun rumore,
e vola via con la carrozza.
Mentre i cavalli corrono selvaggi,
sulla Via Lattea illuminata
da fuochi artificiali,
come al carnevale,
tra stelle filanti e coriandoli,
tra centinaia di cocchi,
scintillano i loro ferri.
 
E stavo là con la bocca aperta
e esclamai di gioia,
che nel cielo ogni notte
un ballo simile si tiene,
e in me si illuminò
il significato
di questo gran mistero,
che le fate del cielo
sulle vie dell'infinito
arrivata l'alba,
tornano tutte a casa.
 
E rimasi così fino al mattino
e guardavo solo.
Poi dissi d'improvviso:
e tu che ci fai qui,
su questa terra,
che leggende cerchi,
che sirene ti tengono in balia?
Cosa c'era più importante,
ora che sono passate tante estati,
e tanti inverni gelanti,
e tante notti inutili,
che vedi solo ora questo ballo?
 
Cinquanta, sono cinquant'anni,
che il ballo si festeggia qui
sopra di me, e ahimè,
i miei vicini celestiali
mi vedono ad asciugare gli occhi.
Te lo confesso, mi sono inchinato
e tutto ciò ho ringraziato.
Vedi, lo so che non ho fede,
e so pure che dovrò andarmene.
Col cuore, come corda tesa
cantai allora all'azzurro.
Per Lui che non sa nessuno
dov'è e nemmeno io lo trovo
né ora né da morto.
 
Ora che i miei muscoli
non sono più tanto forti,
capisco che finora
stavo nella polvere
tra anime e briciole,
ma comunque sia
di un signore
misterioso e potente
ero sempre l'ospite.