This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Kosztolányi Dezső: La nostra casa (A mi házunk in Italian)

Portre of Kosztolányi Dezső

A mi házunk (Hungarian)

Az ablakunk egy más világra nyílik,
nincs benne nappal és nincs benne éj.
Ajtót nyitunk, s egyszerre ott az örvény,
lábunk alatt tízölnyi meredély.
 
Egyik szobából a másikba bolygunk,
hallunk beszédet, hallunk egy sikolyt,
hallunk kacajt is és meredten állunk -
dobog a szívünk - nem tudjuk, mi volt.
 
A nevetésnek rég nem örülünk már,
és a síráson sírnunk nem szabad.
Olykor, mikor nagyon fáj, félrenézünk,
szájunkon higgadt, betanult szavak.
 
Nálunk a tükrök mind-mind kancsalítnak,
fonákra fordult mindegyik kilincs.
Elment az élet innen - mit keressük? -
nincs, ami van és van az, ami nincs.
 
Más szenved attól, ami tépi-szúrja
s megfogja, ami ledöfi, a kést.
Nekünk a sorsunk ködből, gondolatból
szőtt bírhatatlan, barbár szenvedést.
 
Ritkán beszélünk róla, úgy utáljuk
megvastagult vartól dagadt sebünk.
Ki tudja, hogy milyen ház a mi házunk,
ki tartja számon, hogy mit szenvedünk?



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://epa.oszk.hu

La nostra casa (Italian)

La nostra finestra s’apre su un altro mondo,
in essa è assente il giorno e anche la notte.
Apriamo la porta, all’improvviso sotto i piedi
nostri appare un vortice profondo sei piede.
 
Stiamo vagando da una stanza all’altra,
sentiamo dei discorsi, sentiamo un grido,
sentiamo delle risate, e restiamo irrigidite –
ci batte il cuore – non sappiamo cos’è stato.
 
La risata non ci diletta più da molto tempo,
e piangere sul pianto non ci è consentito.
A volte, quando ci duole tanto, guardiamo
altrove, sulla bocca pacate parole memorizzate.
 
Da noi tutti gli specchi sono tutti strambi,
aprono nel verso sbagliato tutte le maniglie.
Da qui la vita se n’è andata – cosa cerchiamo? –
non c’è, quel che c’è, e c’è quel, che non c’è.
 
L’altro soffre di quel, che lo lacera – trafigge,
cosi afferra il coltello, con quello lo pugnala.
L’insopportabile barbara sofferenza aveva
tessuto il nostro destino di pensiero e di nebbia.
 
Per quanto l’odiamo, ne parliamo di rado della
nostra ferita gonfia e ispessita dalla cicatrice.
Chissà che tipo di casa è la nostra casa,
chi tiene conto della nostra tribolazione?
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap