Kosztolányi Dezső: Cos’è questo, cos’è? (Mi ez, mi ez? in Italian)

Mi ez, mi ez?
Szűz Mária.
Mi ez, mi ez?
Isten fia.
Védd meg szegény kisgyermeked.
Alázatos szívem remeg.
Fehérlő orgonák közt jártam,
és egy leány a mély homályban
haragoszöld lombok között
vetkőzködött, öltözködött.
Olyan volt, mint egy kis cukorbaba.
Fehér hátára hullt sötét haja.
Cikáztak az aranyoszöld legyek
a fekete földön, s ő nevetett.
Hogy nevetett.
Mondd, mit akarhat tőlem Ő,
miért fél így a remegő,
bús kisgyerek?

Azóta folyton erre gondolok csak,
a tárgyak álmosan forognak.
Jaj, jaj, nincs erre szó,
lélekzetállitó
gyönyör
gyötör.
Kiszárad tikkadt ajakam,
és sírok, szégyelem magam,
és lángvörös lesz a világ,
az arcom ég, pirulva, forrón,
és délután vérzik az orrom,
látok ezer tűzpántlikát
és látom Őt - oly szenvedő és halvány -
a padlásunk derengő rejtekén,
zöldszinű homályon, sárga szalmán,
és minden este korán fekszem én,
s akárhová megyek, mindig felém jön,
a zongoraszobában, az ebédlőn,
és lihegek és ég szemem,
s álmatlanul dadogok Néki, Néki
és a szemem a szoknyáját letépi
és látom Őt, Őt meztelen.
Én Istenem.
Nézd, kis karom milyen sovány.
Milyen zavaros a szobám.
Mi lesz velem?

Cos’è questo, cos’è?
Santa Maria.
Cos’è questo, cos’è?
Figlio di Dio.
Proteggi il tuo povero bambino.
Trema il mio cuore sottomesso.
Ho camminato tra le serenelle bianche,
e tra le fronde verde scure,
nell’oscurità profonda, una ragazza
si spogliava e si rivestiva.
Era come una piccola bambola di zucchero.
I suoi capelli scuri le ricadevano sulla schiena bianca.
Le mosche verdi dorate zigzagavano
sulla terra, e lei rideva.
Come rideva.
Di’, cosa vorrà da me?
perché ha tanta paura
il piccolo, mesto bambino tremante?
 
Da allora penso solo a questo,
gli oggetti roteano assonnati.
Ahimè, per questo non v’è parola,
voluttà
mozzafiato
mi tormenta.
Son riarse le mie labbra inaridite,
e piango, e mi vergogno,
e il mondo diventa color fiamma,
mi brucia il viso, s’arrossisce, s’infuoca,
e pomeriggio mi sanguina il naso,
vedo mille nastri di fuoco,
e vedo Lei – così sofferente e pallida –
nel coviglio rischiarante del nostro soffitto,
nell’oscurità verdastro, sulla paglia gialla,
e tutte le sere mi corico presto,
e ovunque io vada, mi viene sempre incontro,
nella sala del pianoforte, nella camera di pranzo,
e sto ansimando, e mi bruciano gli occhi,
insonne Le balbetto, a Lei
e miei occhi le strappano la gonna,
e La vedo, vedo Lei nuda.
Dio mio,
giarda com’è mingherlino il mio piccolo braccio.
Com’è disordinata la mia stanza.
Che ne sarà di me?