Kosztolányi Dezső: Io ho paura. (Én félek. in Italian)

Én félek.
          Az élettől és sötéttől,
mely mindenütt kegyetlenül elér.
Ha száll a nap,
az ablakom alatt
hullámozik az ismeretlen éj,
a végtelen és ismeretlen éj,
egy tenger - vészesen és feketén -
csöndes sirásom benne elmerül,
mint holt madár a tenger fenekén,
a kisgyerek magába sír szegény.

Sírok, sírok, mindíg csak egyedül,
és senki meg nem értett még soha.
Oly ismeretlen ez a Nagyvilág,
s olyan borzasztó a sötét szoba.
Lábujjhegyen kell járni a világban,
az éjszakában annyi a vonat,
mely összerág és széttöri gerincem,
s vígan megőrli fájó csontomat.
Az éjszakában annyi rém, kisértés,
golyó, kötél, bitófa, kard remeg,
s hegyes fülekkel, hiéna-szemekkel
leskelnek rám a gonoszemberek,
kik vascipőbe jönnek egyszer értem,
bőszült ököllel döngetik az ajtóm,
ecetet adnak, hogyha inni kérek,
s fölráznak, ha alélt fejem lehajtom.
Minden bokorban leskelődik egy-egy,
nincs menekülni egy picinyke rés.
Ó, jaj nekem, oly fürgék a gonoszak,
s olyan sok a halál, a temetés.

Zörgő szekéren az Idegenember
tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel,
s szegény anyám az ablakunkra rogyva
néz majd utánam könnyes, kék szemével.

Io ho paura.
          Della vita e del buio,
che mi ovunque raggiunge spietatamente.
Quando il sole tramonta,
sotto la mia finestra
ondeggia la notte sconosciuta,
la notte infinita e sconosciuta,
una marea – minacciosa e tetra –
in cui il mio pianto silenzioso s’affonda,
come uccello morto in fondo al mare,
il povero bambino piange in solitudine.
 
Piango, piango, sempre e da solo,
e mai nessuno m’aveva compreso.
E’ così sconosciuto questo Gran Mondo,
ed è così tremenda la stanza buia.
Nel mondo bisogna camminare in punta di piedi,
e ci sono tanti treni nella notte,
che mi masticano e mi spaccano la spina dorsale,
e mi macina allegramente le ossa doloranti.
Nella notte ci sono tanti mostri, fantasmi,
proiettile, corda, patibolo, spada che trema,
con le orecchie appuntite, con gli occhi di iena
mi perseguitano gli uomini malvagi,
verranno a prendermi con le scarpe di ferro ai piedi,
con pugni inferociti battono sulla mia porta,
mi danno aceto se chiedo da bere,
e mi scuotono se chino la mia testa spossata.
In ciascun cespuglio uno sta in agguato,
per fuggire non v’è la minima crepa.
Ahi, povero me, son così veloci i malvagi,
son così tanti i morti, le sepolture.
 
Sul carro strepitante l’Uomo Sconosciuto
lo so, una notte porterà via anche me, e mia
povera madre stramazzata sulla finestra mi
seguirà con gli occhi azzurri pien’ di lacrime.