Révai Károly: Zempléni Árpádnál
Zempléni Árpádnál (Hungarian)Csöndes falucskám ringató ölébűl Kiszálltam én is emberek közé; Jaj nehezen ment! . . . a poéta vénül, Fejét a dér már végig öntözé. írása lassú, modora iromba, Bágyadt szemében nincs már semmi fény. Kaczagva szól a fővárosi pompa: »Hej, mit keressz itt te fakó legény?«
Hogy mit keresek? . . . Poétára vágytam! Valami édes szomjúság gyötört, Falumban többé nyugtot nem találtam, A »mehetnékem« lázasan kitört, Hisz’ életemnek vége lesz maholnap, Az út, hol járok, — lefelé vezet; S ha nem egyébért, hát vigasztalónak Szorítsak egyszer baráti kezet.
Kopogtam. Bent a költő istennője Susogva kérdé : »ki van oda kint?« »Az Érzsinóták méla éneklője !« Nyilik az ajtó, szemembe tekint. E kopott vándor apja Erzsikének? Arczán barázdák, fején szürkeség. E fonnyadt ajkon csendült meg az ének? Egymásba öltve annyi kis mesét?
Ej, félre most a meddő tűnődéssel! Hozzátok jöttem, ime itt vagyok! Éreztem azt, hogy magyar szivességgel Enyhe meleget nyújt a házatok. Sokáig fáztam, melegedni vágytam, S letenni a sok gondot és terűt. . . . A költő jött és átölelte vállam ; »Isten hozott s szive ajkára ült.
S a fakó vándort mint beczézgetétek, Folyván a szó, mint rohanó patak! Aranyos Erzsit százszor kérdezétek, Miért örökké áldva-áldalak! Piroska lelke alászállt az égből, Hogy jelen legyen a találkozón: Egy sóhaj röppent ártatlan szivéből: »Ne félj! Erzsiért én imádkozom!«
S hullt gyors ütemben az idő fövénye, Vándor poéta ismét útra szállt; De oda lopta szerető szivébe, Amit a költő házában talált. Szives barátság, verőfény nem álom, Mind egy halomban itt van lelkemen; S most kis falumban társtalan magányban Ennél melegszem szünes-szüntelen ! . .
|
TranslationsGermanBeim Arpad Zempléni Mucsi Antal Request a translation |