Révai Károly: A szeretetről

»Szeretlek!« mondja nő és férj egymásnak,

S szivükben él már emléke egy másnak;

Ajk-ajkra simul vágyón, édesen,

De nincsen annak lángja semmisem!

»Szeretlek!« szól az ifjú — kedvesének.

De lelke mélyén másról cseng az ének;

Rang, fényes állás, csillogó arany

Izgatja lelke mélyét titkosan.

»Szeretlek!« súgja gyermek az apának,

De gondolatai temetőbe járnak;

Bűnös örökség csábit szerfelelt,

Rut hazugságra vál' a szeretet!

»Szerellek!« szól a jóbarát szokásbul,

S hízelgő szót vesz ajkára palástul;

Mig szemben áll: magasztal és dicsér.

A hát mögött szatírát döngicsél.

. . . Hallgassatok a szeretet szavával,

Ha sziveteket nem öleli átal!

Hazug szeretet mi is lenne más,

Mint Isten ellen rut káromkodás!

Ó szeretet! szeplőtlen liliom!

Oltári szentség. — éltető napom!

Te légy, mig élek ezen a világon

Én mindennapi forró imádságom!