Révai Károly: Őszi bolyongás

A letarolt mezőt búsongva bejárom,

Puszlulás, enyészet az egész határon;

Csipős szél tépi az utolsó harasztot,

Mit az őszi napfény melege fakasztott.

Hej, bizony a nap is máskép süt az égen!

Törött, gyönge fény ül bágyadó szemében;

Mint egy öreg ember bandukol előre,

Nagyokat pihen, mig fölér a tetőre.

Sápadozó ősznek van most bús világa,

Dértől hajladozik a fák rokkant ága;

Akármerre nézek, — sehol semmi élet.

Úgy érzi a lelkem a kietlenséget!

S elfáradt szivemben bús gondolat támad:

Van-e rám szüksége ennek a világnak?

Az a nehány nóta, amit olykor zengek,

Még nem elég arra, hogy benne lézengjek

Úgyis igen sok már a poéta ember,

Nem illek én oda őszülő fejemmel!

Felhők szárnyán járó fiatal komélák

Szánakozva nézik az öreg poétát.

Szánakozva nézik, mosolyognak rajta;

Nem csoda, mert olyan régi módi fajta!

De tehet-e róla, ha a Múzsa rányit,

S egy-egy csöndes nótát a szive megállít!

Amikor a tarolt mezőséget járom,

S el-el mélázgatok egy hervadt virágon:

Olyankor ajkamon, ha fakad egy ének,

Úgy hallszik messziről, mintha temetnének . . .