Takács Ilus: Zauber-Bruch (Varázs-törés in German)

Ez a föld, — csak poétát ne teremne.

Sorsa legtöbbjének csak szenvedés:

Kétség s remény közt vívódó leikével

Mit eredménykép adhat, oly kevés.

Ösztöne vágya — vezetni előre —

Magasb, tisztább látókörök felé,

S útjába dogmák merev szirtvilága;

S álmodó fejjel ütközik belé . . .

Lelki életet vágyik gazdagitni,

S a megszokások gyáva embere:

Ha éltébe tör bántó, vagy szokatlan,

Oly rosszul van vértezve ellene.

Az eszme-életet vinné előbbre,

S az anyag-kultura leikébe vág,

Mely fákat pusztít, pázsitot tördel föl,

Csöndet űz széjjel, érzésekre hág.

Öreg szobám, te voltál eddig nékem

Magányos estéken a vigaszom;

Óh, úgy szerettem enyhe félhomályod,

Ha holdfény áradt be az ablakon.

Ott az ablaknál, egyik vén zsölébe,

Meghúzódtam merengve, csöndesen . ..

Fáradt szivem ugy-ugy elringatózott

Fehér sugárba szőtt emlékeken.

De most már vége! Uj időket élünk!

Oda szobámnak kedves mélasága :

Az ablakon át vakítóan tör be

A villanykörte izzó, sárga lángja.

Dieses Land sollte keinen Dichter bringen.

Das Schicksal ist nur ein Leid für die meisten:

Mit seinem Spiel zwischen Zweifel und Hoffnung

bekommen nichts dafür, was sie leisten.

Sein instinktiver Wunsch – führt sie nach vorne –

zu höheren, klareren Visionen

auf seinem Weg sind Klippenwelt der Dogmen;

‘d stösst den Kopf an fremden Dekurionen.

Er will sein geistliches Leben bereichern,

‘d kämpft gegen den feigen Gewohnheitsmensch:

Wenn was Verletzendes in Ihr Leben tritt,

er ist ein schlecht geschützter, armer Mensch.

Das Ideenleben würde es vorwärtstreiben,

doch die materielle Kultur sticht in Seele

der Bäume zerstört, Rasen vernichtet,

die Stille verjagt ‘d Gefühle zerfetzt.

Du mein altes Zimmer, du warst bisher mein

einziger Trost an einsamen Abenden;

oh, ich habe deine sanfte Düsternis

geliebt, wenn das Mondlicht schien durch Fenster.

Dort am Fenster in einem alten Fauteuil,

zog mich zurück, meditierend und still.

Mein müdes Herz schaukelte zart hin und her,

fest verwoben im weißen Strahl ganz schrill.

Doch es ist vorbei! Wir leben in neuer Zeit!

Weg ist die Melancholie meines Zimmers:

Es stürzt blendend durch das Fenster hinein,

die leuchtende Flamme der Glühbirne Winters.