Vértesy Gyula: Am Seeufer (A tó partján in German)

A tó partján egy csendes zugba'

Úgy szeretek elüldögélni.

Szomorúfűz hajol a tóba —

Oly jól esik szegényre nézni.

Hasonlónak látom magamhoz,

Csüggedve omlik földre ága —

Akárcsak én beteg lelkemnek

Letört, szomorú, fáradt szárnya.

Beszélek hozzá, felel nékem

Zizegve, halkan, szomorúan,

S vigasztalgat, hogy nem is oly rósz'

Élni a csöndes mélabúban.

Megszoktam már, hogy ágam csüggedt,

Majd megszokod te is a búdat;

S vigasztalódsz, ha találsz majdan,

Még náladnál is szomorúbbat.

Lásd, nekem is vigasz, ha látok

Tavaszszal fát, mely nem hajt újra;

A halálnál mégis csak jobb tán

A szomorúság csendes útja ...»

Am Seeufer in stillen Winkel

dort liebe ich herumzusitzen,

die Trauerweide hängt in der See

und die Blätter im Wasser glitzern.

Ähnlich sehe es zu mir selber,

verzagt fällt der Ast auf den Hügel –

wie die, von meiner kranken Seele,

abgebrochene müde Flügel.

Ich rede mit ihr, sie antwortet,

rasselnd, leise, volle Düsterkeit,

'd tröstet mich, es ist gar nicht so schlecht,

ganz allein leben, in Einsamkeit.

Dass der Ast hängt, schon daran gewöhnt,

einst, an den Kummer gewöhnst du auch;

getröstet wirst, wenn einen findest,

bei wem grösser ist das Kummerhaus.

Sieh, für mich ist es auch einfacher,

wenn neben mir, das Baum nicht grün wird,

von dem sterben, immer noch besser,

wen der Kummer, nur rund um mich irrt.