Bencz Boldizsár: Stiefmütterliche Luftspiegelung (Mostoha délibáb in German)

Dörömbölő ormokon

mind feljebb és feljebb dübörgött

a jaj!

s akkor találkozott önmagával

az ember testvérszeretete

élettelen időben és térben.

Itt is, valahol amott is

vályog tanyáján millió asszony énekelte

térden hajótört imáját

hontalan misébe,

mig a természet véres koszorúját fonta

gyalázatfoltos nimbusszá

ki tudja hány, egymásra dühödt

emberőrült homlokán . . .

Aztán pergett minden tovább,

csak a délibáb öntött furcsa szint

és bandzsítva vetítette vissza

a távolba vesző karmazsint.

Itt is, valahol amott is

torz arcok vigyorogtak a visszfényben

és a szélben

összesöpört jajok ölelkeztek

szent szolidaritással

a fájdalommal:

Testvér! — és újból felváltotta posztján

a zubogó csöndet

a hurrá és a harci előre.

Ki kérdezte akkor; ki halt meg?

Ki kérdezte; ki maradt el?

ki érezte, hogy nem fenyvesekből zugó szél

az ami barázdálja homlokát

és ki érezte akkor, hogy él

a feltoporzékolt káoszban,

hogy szenved és szenvedést lát

és szemének vak hályogán

az a vörös pont nem a Nap-korong,

hanem vércsöpp,

meleg és piros,

életet leállító szemafor-tilos

emberi vércsöpp.

És elbukó hodályokat úsztatott

a mi szent és mostoha délibábunk,

sírunk, zokogunk, nagyon sokszor fájunk,

néha szeretünk

néha nagyon sokszor nomádként járunk

és vissza sose térünk,

mert ahová lépünk

felajzott űrben és térben

összesöpört jajok ölelkeznek

szent szolidaritással

a fájdalommal és igy szólítják egymást:

Testvér!

Ezer hajtású nemzetatyám fiai

ott lesz majd megértés

a hullámzó fényárban,

hol százszor tiport béke,

s ezerszer gyűlölt szeretet

bomlik majd dús porzóju

közös nemzeti csókká . . .

An den polternden Gipfeln

es donnerte höher und höher,

das weh!

Und dann hat er mit sich selbst getroffen,

das brüderliche Menschenliebe,

in der entgeisterten Zeit und Raum.

Sowohl hier als auch irgendwo dort,

in Lehmhütte von Millionen Frauen wurde gesungen

auf Knien das schiffbrüchige Gebet

an staatenlosen Messen,

während die Natur ihren blutigen Kranz webte

von Schande befleckten Nimbus,

wer weiss, wie viele aufeinander,

wütenden verrückten Stirn.

Dann hat sich abgespannt weiter

nur die Luftspiegelung, was es darbot

und es hat schielend zurückspiegelt,

das verschwundene dunkelrot.

Sowohl hier als auch irgendwo dort

verzerrte Gesichter grinsten im grellen Licht

und in dem Wind

aufgefegte Wehen umarmten sich,

in heiliger Verbundenheit

mit den schmerzen:

Bruder! – ‘d ersetzte ihn erneut auf dem Posten

die brüllende Stille,

auf das hurra und auf den Kampf voraus.

Wer hat dann es gefragt; wer starb hier?

Wer hat es gefragt; und wer fehlt?

Wer fühlte, dass es kein Wind war, der durch Wälder tobte,

der, der an seiner Stirn Furche machte,

‘d, der sich dabei lebendig fühlte

in dem turbulent stampfenden Chaos,

das er leidet, ‘d im Leid wühlte

und auf dem Auge das blinde Starr

dieser rote Punkt ist nicht die Sonnenscheibe,

sondern Bluttropfen

ganz warm und ganz rot,

Lebens-stoppende Semaphor-verbot,

menschlicher Blutstropfen.

Und sie schwamm hinunterfallende Schuppen,

unser heiliges ‘d stiefmütterliches Luftspiegelung,

wir weinen, wir schluchzen, wir tun oft weh,

manchmal lieben wir,

manchmal sind wir sehr nomadisch und auch zäh

und wir kommen nie wieder

weil wir treten nieder

in gespannte Kluft und Raum

aufgefegte Wehen umarmten sich

in heiliger Verbundenheit

mit dem Schmerz und so nennen sie sich:

Bruder!

Söhne meines Vaters aus tausend Nationen

dort gibst es Verständnis

in dem brandenden Flutlicht,

wo Frieden hundertmal tritt,

‘d tausendfach gehasste Liebe

zerfallen in Staubblätterreichen

Gemeinsamen National-Kuss.