This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Móricz Zsigmond: Sois bon jusqu’a la morta (Légy jó mindhalálig in French)

Portre of Móricz Zsigmond

Légy jó mindhalálig (Hungarian)

A második óra magyar volt. A magyart egy fiatal segédtanár tanította, akinek már megjelent egy-két verse egy budapesti lapban, s mindenki azt mondta róla, hogy rém nagy költő. Tulajdonképp esküdtfelügyelő volt, vagyis végzett teológus, aki néhány órát tanított a gimnáziumban, s felügyelt a bentlakósokra. Ez a tanár fiatal volt, még semmi bajusza se volt, de már olyan szórakozott ember volt, amilyet sose látott életében, akárhányszor egészen összevissza szavakat mondott, s mindjárt elpirult, aztán olyan ijedten nézett körül, mint egy megijesztett kiskutya. Ahogy belépett, mindenki elkezdett nevetni.
– Mit nevettek? – kérdezte Misi.
– Nem látod?
– Mit?
– Birkanyírás vót.
Először nem értette, aztán egyszerre neki is annyira komikusnak tűnt fel a tanár feje, aki frissen nyírva jött a borbélytól, hogy fuldokló kacagásban tört ki. Bedugta az öklével a száját, s mikor leültek, lehajtotta a fejét a padba, s a könnye potyogott.
A tanár sem értette őket, de mikor rendes mozdulatával a fejéhez nyúlt, mert minden két percben végigtúrta a haját az ujjaival, s erre erősebb lett a nevetés: rájött.
Lángvörös lett s lesütötte a fejét, és ő is elkezdett nevetni.
– Látom, hogy ezen nevetnek – mondta magázva, mert ő volt az egyetlen, aki máris magázta őket. Pedig ki volt adva a tanárok közt, hogy az ötödik gimnáziumig tegezni kell a diákokat. – Hát kérem, ne csodálkozzanak rajta, hogy megnyiratkoztam, én legjobban szeretnék hosszú hajat viselni, egészen hosszút, de akkor Debrecenben megbámulnának az utcán, s így osztán addig halasztom a nyiratkozást, míg egyszer csak olyan leszek, mint egy vadember, s máma még az a pech is ért, hogy a szél elvitte a kalapomat. – Erre még hangosabb lett a kacagás. – S míg utána szaladtam, a szél fújta a hajam: hát szóval, bementem a legelső borbélyhoz és megnyiratkoztam; hát ez rettenetes, mit csinált velem, nagyon megnyírt, én mindig szerettem volna neki megmondani, hogy az istenért kedves mester… de hát a borbélynak nem lehet szólni, mert még levágja a géppel az ember fejét, nem igaz? – Erre iszonyú hahota lett. – Hát most már viselni kell így a fejemet, míg megint meg nem nő a hajam… hiába, mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki, illetve mindenki olyan fejet hord, amilyet a borbély csinál neki… nem igaz?
Rettentőket nevettek, s az egész óra nem ért semmit, hiába könyörgött a tanár egész megaprehendálva:
– De hát, az istenért, ne nevessenek, mert mindnyájuknak ötöst írok be.
Ezen még jobban kacagtak, mert nincs ötös; a legrosszabb kalkulus a négyes, de a tanár a leányiskolában is tanít, s a kislányokat ezzel szokta ijeszteni.
Hát ezen a napon bizony a kisdiák nem sokat tanult, de annál nagyobb önérzetre tett szert: a pakk büszkesége dagasztotta a szívét, s még soha ilyen frissen nem ment fel a coetusba.
Ahogy benyitott, látja, hogy mindenki az asztal körül áll s eszik. Gyanút fogott, nem tudta, mit esznek, de megérezte, hogy baj van.
Az ő csomagja fel volt bontva, azt ették.
Persze óriási kacagás lett az ő rovására.
A szobafőnök csak később jött be, s szigorú lett.
– Ki bontotta fel?
Nem akadt gazdája, azt mondták, hogy mikor bejöttek, akkor már fel volt bontva, s az asztalra téve; azt hitték, Misi tálalta ki, de ez hazugság, mert Misi nem bontotta fel, ő a ládáján hagyta.
Bár bezárta volna!
Szégyellt szólni, csak félt, hogy valami olyan is van benne, amit nem szabad másnak látni.
A levelet keresgélte legelébb.
– Itt a levél! – kiáltott fel Andrási, aki első diák létére szintén ludas volt a dologban. Az A-istáknak nem volt második órájuk, s feljöttek a coetusba; ők hárman bontották fel, Andrási, Böszörményi, s egy 21. coetusbeli, akit Tök Marcinak csúfoltak.
Pogácsa volt a levélbe pakolva, mert nem szabad levelet küldeni a csomagban. Misi az ablakhoz sietett vele, s elolvasta, közben egy pogácsát majszolt. Mikor gyorsan végigolvasta:
– Hol a kenőcs? – mondta.
– Micsoda kenőcs?
– Azt írja édesanyám, hogy kenőcsöt csinált, azzal kenjem a kezemet, ha a szél kifújja, meg a cipőmet is itassam által vele, akkor nem járja át a víz… itt van megírva!
– Kenőcs! – mondta Böszörményi sápadva – hát az kenőcs vót?
– Micsoda?
– Hát amit kenyérre… kentetek.
– Ki kente? Te kented! – szólt elvörösödve Andrási.
– Nézd csak, ő ette meg, oszt még ránk kenné! – kiabált Tök Marci.
– Hát te nem ettél belőle? Nem te kented legjobban?
– Nem hát! Mer nem attál belőle, alávaló pimasz, szemtelen disznó, piszok gazember, nem aszontad, hogy ezt magadnak szántad?! – kiabált kivörösödve Tök Marci.
– Ne ordítson itt! – kiáltott rá a szobafőnök.
– Ha én ettem, ő is ette! Ha én ettem, ő is ette!
A többiek előbb elámultak, aztán rettentően kacagtak.
– Én azt hittem, hogy vaj.
– De jó, hogy nem ettem belőle, mondtam, hogy avas! Én mondtam, hogy avas!… Büdös, azt mondtam! – kiabált Andrási.
– Büdös is vót, no!
– Mégis megettétek!
– Kicsit büdös, ale jó!
– Jó bendőbe jó!
– Most aztán mi lesz?
– Ki lehet rókázni.
Iszonyú kacagások és ökröndözések lettek. Böszörményin mindenki nevetett, mert ő falta fel a legnagyobb részét, csak azért is, hogy ne maradjon belőle Misinek.
Misi eltette a csomagot a ládába.
Ezen az estén nem lehetett egyébről hallani, csak a kenőcsről, amit Böszörményi meg Tök Marci bekaptak.
A végén pálinkára konferáltak, s hoztak egy üveg gugyit, hogy leöblítsék a kenőcs ízét.
Este Böszörményi már átkozott dühös volt, s végül is kirukkolt:
– Elloptátok a késemet!
– Ki lopta el?
– Itt vót az asztalon, mindenki avval ett, mit tudom én, mék vágta zsebre.
– Fogd be a szád!
– Aggyátok elő!
– Add elő te a kenőcsöt!
Mindennek ez lett a vége.
Még a teológusok is mind megtudták még akkor este a konviktusban, hogy egy kisdiáknak csomagja jött, s legelőször a csizmatisztító kenőcsöt zabálták meg belőle a coetusbeliek.
A szobafőnök borzasztó szégyellte a dolgot, s azt mondta, hogy lemond a szobafőnökségről és kiköltözik a kollégiumból.
Este későn aludtak el, s még mikor mindenki szunyókált is már, akkor is megszólalt Nagy úr, a kisebbik nyolcadosztályos, aki nagyon tréfás tudott lenni, pedig rém komoly ember volt:
– Mintha subickolást hallanék… valamelyiknek a hasába…
Böszörményi szuszogott az ágyában, s viharos kacagásban törtek ki a diákok a megjegyzésre.
Felverték Böszörményit, aki felállott az ágyban, s a pokrócából kötelet csavart, s azzal verekedett.
– Elloptátok a késemet, alávaló, tolvaj bitangok! – ordította. – Ilyen piszok pakk, ami ez vót, ilyen kódus pakk, majd azt nézzétek meg, amit én fogok kapni: egész sült liba lesz benne!
– Ebbe is vót egy kis jó kenőcs.
Éjfél is elmúlt, még mindig tombolt s újra meg újra fellobbant a kenőcshecc.
Másnap az iskolában folytatódott a dolog, a kenőcsevés híressé lett, s Böszörményi mint egy kivert bika tombolt. A másik kettőn nem is száradt rajta semmi, mert mindig egy bűnbak kell a világnak, a legfeltűnőbb valaki, s a kisebbek elsikkadnak, eltűnnek, hogy arra az egyre járjon a rúd, támadás és harag és nevetség.
A csomagban levő holmiknak olyan furcsa szaga van, „madárlátta kenyér” – mondta az édesapja, ha megjött messze útról, s a tarisznyából kenyeret vett ki: ilyen ajándékot szokott hozni, s ennél nagyobb örömet nem is adhatott volna egy apa sem a gyermekének.
Mikor nem kacagtak, akkor mindig a szüleire gondolt. Az édesanyja levelét a füvészkertben olvasta el alaposan, mert ott legkevesebben szoktak lenni. Sírt, mint a bárány, elbújva a legtitkosabb bozótba, s mikor jól kisírta magát, és haza akart sietni, mert közeledett a délutáni iskola, egyszer csak úgy állott meg, mintha a lába gyökeret vert volna a földben.
Egy fiatal legény dolgozott a virágágyban, s a fején ott volt…
Igen, ott volt a fején, határozottan megismerte, az ő kalapja.
Biztosan megismerte, a lehajló sertéről, meg a színéről is, olyan zöldes színű volt, mint mikor ő elvesztette, s vékony zsinórja volt, és nem pántlikája.
Soká nézte, szerette volna megszólítani, de nem merte. Az ő fején még most is ez a rongyos szalmakalap volt, s a jó kalapja itt van egy lépésnyire, másnak a fején, és hogy tönkre van már, csupa piszok és gyűrött, és mintha nem is az ő kalapja volna… S nem és nem merte azt mondani, hogy: „Kérem, adja ide a kalapomat!”
Távolról meghallotta a kollégium udvarán a csengőt, és futni kezdett, mintha rákiáltottak volna, s akkor délután olyan szomorú volt és bánatos, mintha az egész élete nyomorult lett volna, de senkinek sem merte megmondani, mert szégyellte, hogy olyan ügyetlen szamár volt, hogy elveszítette a kalapját, s nem akarta, hogy kinevessék, mert biztosan kinevették volna… Mint Böszörményit a kése miatt…
A Böszörményi késével viszont mi történt!
Mikor felment a lakásba este az óráról, éppen rakta a fűtő, a szolga a tüzet a kályhába; kívülről lehetett fűteni, a kulinából, de maga a kályha, nagy vashenger, odabent volt a szobában, e körül a kályha körül szoktak estefelé összeülni vacsorára menés előtt, s a felnőtt diákok vendégeket is szoktak fogadni, volt egy nyolcadikos, Páncél úr, aki sokat járt Lisznyai úrhoz, a szobafőnökhöz, meg egy Haranghy úr, nyolcadikos költő, aki verseket írt, s meg is jelent a debreceni lapokban, s az is sokszor bejött hozzájuk, most is ott ültek a kályha körül és beszélgettek. Simonyi óbesterről mondott Haranghy úr egy történetet, hogy a legvitézebb huszár gyerekkorában cívisfiú volt, s egyszer felment verebet szedni a veres toronyba. Hát észreveszi, hogy kívül egy repedésbe varjúfiók van, akkor kidugtak egy deszkát, ő kiállott annak a végére, úgy szedte ki lábujjhegyen a kis varjúkat a kebelébe. Azt mondják neki: „Adsz-e belőle?” „Nem adok!” Erre megharagudtak: „Eleresztjük a deszkát, adsz-e belőle?” „Nem adok!” Eleresztették, ő meg leesett a veres torony tetejéről, akkor felugrott, elszaladt, és fügét mutatott nekik: „Azért se adok belőle!”
Ez borzasztóan tetszett neki s egész álmélkodott. Közben a ládája rendezgetésével volt elfoglalva, az újonnan jött fehérneműit rakta be, s a csomag morzsáit seperte ki a ládából: hát amint a többiek a kályha körül ülnek, ő pedig egyedül dolgozik a sötétben, a kezébe akad a Böszörményi kése.
A szíve verése is elállott.
Előbb csaknem kikiabálta, hogy „megvan a kés”, aztán megijedt, hogy Böszörményi rögtön ordítani fog, hogy: „Elloptad a késem, el akartad lopni, hogy került volna másképp a ládába!” – és más efféléket. Nem szólt tehát, csak félretette a kést, s a sötétben tovább maszatolt a ládában, aztán újra meg újra megtapogatta a kést, már ráismert, ez egy halnyelű kés volt, nagyon gyönyörű kis kés, csillogó fényes volt a nyele, gyöngyházból volt a hal alakja, és még szeme is volt a halnak.
Aztán mindjárt arra gondolt, hogy úgyis megették az egész csomagot, alig hagytak belőle neki valamit, meg hogy a kertészsegéd is az ő kalapjában jár, ezt a kést nem is fogja visszaadni, hanem haza fogja vinni az öccseinek megmutatni, s milyen nagyszerű lesz, ha azok látják, hogy ő milyen kést szerzett Debrecenben! 



PublisherAkkord Kiadó, Budapest, 1998

Sois bon jusqu’a la morta (French)

Il était fort distrait, manquait d’aplomb, tenait parfois des propos presque incohérents qu’il interrompait en rougissant et en jetant autour de lui des regards de chien peureux. Quand il entra, tout le monde s’esclaffa.
- Qu’avez-vous à rigoler? demanda Misi.
- Il vient de la tonte!
La tonte? Misi mit une seconde à comprendre puis, avisant à son tour l’aspect inusité de la chevelure du professeur, se mit à rire, lui aussi, et avec une telle force qu’il dut se mettre le poing devant la bouche puis se cacher la tête sous son banc. Le professeur ne comprit rien, tout d’abord, à l’hilarité générale mais quand, d’un geste qui lui était familier, il lissa ses cheveux, qu’il portait longs d’ordinaire et qui, aujourd’hui, étaient exagérément courts, il sut de quoi il s’agissait. Il rougit, baissa la tête et mêla son rire à ceux des potaches.
- Messieurs, dit-il ensuite (lui seul appelait les collégiens «messieurs» et leur disait «vous»), il n’y a là rien de bien extraordinaire. J’aime avoir les cheveux longs, vous le savez, mais il y a si longtemps que je n’étais allé chez le coiffeur que je commençais à ressembler à un sauvage. Ce matin, pour comble, le vent a emporté mon chapeau...
Les rires fusérent de plus belle.
- ... et m’a complétement ébouriffé, continua le professeur. Alors, je suis entré chez le premier coiffeur venu. Malheureusement, il m’a enlevé beaucoup trop de cheveux. J’étais parfois tenté de lui dire: «que faites-vous là, patron, pour l’amour du ciel!», mais vous savez qu’il vaut mieux ne pas faire d’observations à un coiffeur: il serait capable de vous couper la tête!
Un nouveau flot de rires emplit la salle de classe. Le professeur ajouta:
- Il faudra bien que j’attende que mes cheveux repoussent. Chacun de nous, vous le savez, ne peut saluer qu’avec son propre chapeau et est obligé de porter la tête que le coiffeur lui a faite...
Toute la classe croulait de rire. Le cours était fichu. Le professeur aurait bien voulu, maintenant, ramener le calme, mais il s’égosilla en vain et la confusion générale ne prit fin qu’avec la sonnerie libératrice.
Misi n’avait pas appris grand-chose ce jour-là. Il n’en était pas moins d’excellente humeur quand il regagna le dortoir, non seulement parce qu’il s’était bien amusé, mais surtout parce que l’arrivée de son colis le remplissait d’orgueil. Il ne tarda pas à déchanter. Tous les copains du dortoir étaient, quand il entra, occupés à manger quelque chose autour de la table. Quelque chose qui était, tout bonnement, le contenu de son colis! Et comme si cela n’était pas suffisant, ils éclatèrent de rire en apercevant Misi. Le chef du dortoir, arrivant là-dessus, intervint sévèrement:
- Qui a ouvert ce colis?
Mais ce n’était personne, apparemment. Les potaches affirmèrent qu’ils avaient trouvé ouvert le colis de Mihály Nyilas et s’étaient dit que celui-ci l’avait laissé ainsi à leur intention! Misi n’osa trop rien dire. Ce qui l’ennuyait, surtout, c’était que le colis pût contenir quelque chose qu’il valait mieux que les autres ne vissent pas. Toujours cette crainte d’être moqué... Il se hâta de regarder s’il n’y avait pas une lettre de ses parents. Il y en avait une. Comme il était interdit de mettre de la correspondance dans les paquets postaux, la mère de Misi avait eu l’idée de se servir de sa missive comme d’un papier d’emballage; l’emballage contenait un gâteau rond. Il prit la lettre et s’approcha de la fenêtre pour la lire en grignotant un biscuit.
- Où est la pommade? demanda-t-il quand il eut fini.
- Quelle pommade? fit Böszörményi.
- Celle que ma mère a mis dans le colis. Elle m’écrit que cela est très bon pour les engelures et qu’on peut s’en servir aussi pour graisser les souliers.
- C’était donc de la pommade? dit Böszörményi qui, soudain, était devenu tout pâle.
- Quoi donc?
- Ce que... ce qu’on a tartiné sur le pain...
- «On»? Pourquoi dis-tu «o »? C’est toi seul qui as fait ça, cria Andrási à Böszörményi.
Un gars du dortoir 21, qu’on appelait Marci-la-courge, renchérit violemment:
- C’est lui qui a bouffé toute la pommade et il voudrait nous mettre dans le coup!
- Toi aussi, tu en as bouffé, riposta Böszörményi. C’est même toi qui en as mis le plus sur ton pain!
- Ce n’est pas vrai! Tu ne m’en as pas laissé, crapule, tête de cochon! hurla Marci-la-courge.
- Ne faites pas tant de bruit, cria le chef du dortoir.
- Je croyais que c’était du beurre, dit Böszörményi.
Tout le monde fut secoué par un rire énorme.
- Quelle chance que je n’en ai pas mangé, fit Andrási. Ce beurrelà sentait le rance. Je l’ai tout de suite dit.
- Il puait, confessa Böszörményi, mais s’avalait très bien.
Il y eut de nouveaux rires et aussi quelques haut-le-coeur. Tout le monde se moqua de Böszörményi et de Marci-la-courge. Pendant ce temps, Misi rangeait dans sa malle ce qui restait de son colis. Böszörményi finit par se fâcher et chercha une mauvaise querelle:
- On m’a volé mon canif.
- Qui ça, «on»?
- Il était sur la table. Tout le monde s’en est servi. Rendez-lemoi tout de suite!
- Rends donc la pommade d’abord!
On ne parla que de pommade toute la soirée, non seulement dans le dortoir mais un peu partout. Les théologiens eux-mêmes surent qu’un collégien de deuxième ayant reçu de sa mère du cirage pour ses bottes, les gars de son dortoir le lui avaient volé pour s’en faire des tartines. Tout le monde alla enfin se coucher mais l’affaire ne se termina pas pour autant. Alors que chacun commençait à sommeiller, un ronflement provenant du lit de Böszörményi provoqua cette réflexion de monsieur Nagy, le plus jeune des étudiants de philosophie:
- On dirait qu’on cire des chaussures par ici?
Plus question de dormir; le dortoir entier se mit à rire; Böszörményi, réveillé, bondit sur son lit, roula une couverture en boudin et se mit à frapper ses voisins en hurlant:
- Vous m’avez volé mon canif, vauriens, saligauds! Quant à votre colis, c’était un vrai colis de pouilleux! Vous verrez quand je recevrai le mien: toute une oie rôtie, voilà ce qu’il y aura dedans!
- C’était peut-être un colis de pouilleux, dit quelqu’un, mais la pommade n’était pas mauvaise, avoue-le!
Le lendemain, en classe, on continua de faire des gorges chaudes de la mésaventure de Böszörményi. Pas un mot de ses complices. C’était bien assez d’une tête de Turc. Ainsi vont les choses. Böszörményi écumait de fureur. Misi, quant à lui, pensait à son colis, entre deux éclats de rire, et il en était ému aux larmes. Tous les objets que sa mère lui avait envoyés sentaient la même odeur, une odeur indéfinissable, mais qui rappelait au gamin le temps où son père, revenant des champs lointains, lui donnait un morceau de pain qu’il avait rapporté dans sa besace, et lui disait: «c’est du pain qui a vu du monde», ce qui lui donnait une joie plus grande que toutes celles qu’un père peut causer à son fils.
Ce même jour, Misi se rendit au Jardin des Plantes afin de pouvoir relire tranquillement la lettre de sa mère. Il pleura de tout son coeur, à l’abri d’un buisson, puis se décida à rentrer, car l’heure des cours de l’après-midi approchait. Mais soudain, il se figea sur place en reconnaissant, sans erreur possible, son chapeau vert sur la tête d’un jeune jardinier qui travaillait dans une plate-bande. C’était bien son chapeau, avec ses deux cordelières et son blaireau un peu décollé. Il n’osa pas adresser la parole au jardinier. C’était pourtant bien son chapeau que l’homme portait, son meilleur chapeau, à tout prendre, bien qu’il ne l’aimât guère. Meilleur, en tous cas, que ce chapeau de paille gondolé qu’il allait devoir mettre encore longtemps, bien que la saison en fût passée. La cloche du collège sonna au loin et Misi sortit en courant du jardin comme si on l’en avait chassé. Tout l’après-midi, il fut sombre et chagrin. Son existence n’était vraiment qu’une succession de misères.
Le soir, quand il monta au dortoir, il y trouva réunis, autour du grand poêle de fonte cylindrique qu’un domestique était en train de recharger, quelques invités que les étudiants avaient l’habitude de recevoir avant l’heure du dîner. Il y avait là, notamment, monsieur Haranghy qui, bien qu’il fût encore élève de philo, publiait des poèmes dans les journaux locaux. Aujourd’hui, ce monsieur Haranghy racontait une histoire dont un illustre enfant de Debrecen, le colonel Simonyi, qui avait été le plus brave des hussards de Marie-Thérèse, était le héros. Étant enfant, Simonyi s’amusait, un jour, à dénicher des moineaux dans la Tour Rouge, quand il aperçut, à l’extérieur de la tour, un nid de corneilles. Ses camarades, pour lui permettre de l’atteindre, lui passèrent une planche par la fenêtre. Simonyi grimpe sur la planche, va jusqu’au bout, se dresse sur la pointe des pieds, ramasse les oisillons et les fourre sous sa veste. Ses copains lui en demandent quelques-uns. Il refuse. «Si tu ne nous en donnes pas, lui disent-ils, nous lâchons la planche. Alors, c’est oui?» - «C’est non!», leur répond Simonyi. Les autres, aussitôt, mettent leur menace à exécution et il tombe dans le vide. Mais, lestement, il saute sur ses pieds dès qu’il a touché le sol, leur fait un pied de nez et déguerpit en criant «tant pis pour vous!»
Cette histoire plut beaucoup à Misi. Tout en l’écoutant, il mettait de l’ordre dans sa malle et secouait les miettes du fameux colis. Comme monsieur Haranghy finissait son récit, la main de l’enfant se posa, parmi ses affaires, sur un canif qu’il identifia sur-le-champ. Il faillit s’écrier: «voilà le canif de Böszörményi!» mais se ravisa à temps. Böszörményi ne manquerait pas de l’accuser de vol. Personne n’avait rien vu. Le mieux pour lui était donc de se taire. Il mit le canif de côté et continua de fourrager parmi ses affaires dans la pénombre. C’était bien le canif de Böszörményi. Il se le rappelait tout à fait: un joli petit couteau brillant dont le manche de nacre représentait un poisson, un poisson avec des yeux. Pourquoi ne le garderait-il pas? On lui avait bien pris son chapeau, on lui avait bien volé la plus grande partie de son colis! Le coeur battant, il chercha une cachette pour le canif. Sa malle, qui avait appartenu à son grandpère maternel, quand celui-ci était étudiant, comportait un tiroir à double fond. Il y avait une serrure spéciale pour le compartiment secret et un truc insoupçonnable pour la faire fonctionner. C’est là que Misi glissa le canif. Ses frères seraient émerveillés quand il le leur montrerait plus tard, à la maison...



PublisherCorvina, Budapest
Source of the quotationp. 25-29.

minimap