Nádas Péter: Évkönyv

Előbb a tenger, innen a magasból.
Tíz évvel ezelőtt, a mocskos ostiai parton, borzongató undorát kellett az embernek legyőznie ahhoz, hogy úszhasson a tengerben. Belegázolt, belévetette magát az imádott őselembe, s mintegy ötvenméternyire, ott, ahol már nem érhet le a láb, vastagon lebegő, hullámzással csapódó, nyúlós és síkos és nyálkás szemétbe került. Nagy kérdés: behunyjam-e a szemem, és úgy ússzak tovább, mintha nem is érezném és látnám, amit érzek és látok, vagy tegyem ugyanezt nyitott szemmel? És a másik nagy kérdés: visszaforduljak-e, vagy ússzak-e tovább ebben a szemétben, abban a reményben, hogy egyszer majd kikerülök belőle? Amit a hullámzás a part felé sodor, oda veti vissza a part, ahol a mély víz és a sekély víz találkozik. A tengerben is egyszerre két seprő seper. Ennyi szemetet a hatalmas víz se nyelhet el; kivetné magából, ám partot se érhet, mert onnan visszalöki a hullámtörés.
Aztán a pineák, még mindig innen a félmagasból. Rómában pedig fulladoznak, agonizálnak a pálmák. A szálloda udvarán, mintha csak lehorgasztaná fejét, visszabicsaklott a törzsére, és elszáradt legyezős, büszke koronája. Vagy tán előbb száradt el, aztán tört meg a nyaka. Tudom, láttam, miként pusztul a tölgy és a fenyő, de nem tudom, miként pusztul a pálma és a pinea.
Hullámzik, döng, reng, csikorog, mérges gázainak párájában reszket, saját életenergiáinak visszaverődő hullámaitól pusztul az óriási város.
Nekem az autók elsősorban esztétikai problémát jelentenek. Nem illenek abba a képbe, amit a szemem látni kívánna. Dilettáns képződménynek, ügyetlen tákolmánynak látok minden gépkocsit, és nem értem, hogyan keveredtem közéjük. Túl anyagszerűek is ahhoz, hogy természetes módon anyagszerűek lehessenek. Egy épület több száz évig él, s egy utca vonala még akkor is őrzi az egykori építkezők keze nyomát, ha egyetlen építményük se áll már; az épület helyére épület került, s így marad meg az eredeti alapvonal. A falevél minden évben lehullik és elrothad. Az autó nem él, bár egy ideig halad, de nem is rothad el. Az autó semmit nem őrizett meg se a szekérből, se a batárból, se a csézából (amelyen Csicsikov megérkezett), se a homokfutóból. Egy kerékjevesztett, félrebillent, szúvaktól átrágott, tyúkoktól lerondított, parasztudvar szegletébe taszított szekér látványa megindító, mert az én testem halála. A kibelezett autóknál nincsen undorítóbb látvány. A kibelezett autók dögtemetőjének nincsen természetes méltósága; nem enyészetükbe feledkezett tárgyak ezek, hanem kiforgott eszmék üres dögjei.
A haladás és a sebesség eszméje sokat ígért, de idegen maradt mindattól, amit korábban természetnek neveztünk. A gondolkodás úgy segített magán, hogy azt mondta, hogy van első természet, a hatalmas, és van második természet, ez a miénk. Igaz, sikerült a kettőt elválasztani, ám rögtön kiderült, hogy második az nincsen, a miénk a hatalmason nem diadalmaskodhatik, miként remélte. Az autó nem más, mint egy kínban és reményben fogant kényszeres szabadságeszme tárgyi képződménye, s valamennyien, akik belé ülünk, ennek a természetidegen eszmének a foglyai vagyunk. Az autóban a természet foglyai közlekednek az igényeik szerint letarolt térben, és boldogan kormányozzák a magánzárkájukat. Az autó csúnya. Egy téveszmétől nem várhatom el, hogy szép legyen. Nincsen szép autó. Helyesebben minél szebb óhajtana lenni, annál inkább láthatóvá válik az a görcsös erőfeszítés, hogy olyan legyen, mint egy batár, egy bogár, egy hajó, egy széltől meglebbentett kendő, hogy valamilyen legyen. Számomra azok a legnevetségesebb küllemű autók, amelyek olyanok akarnának lenni, amilyen egy autó. Mert bármiként is igyekezzenek furfangos tervezői, az autójuk legfőképpen semmilyen marad. Olyan lesz, mintha. De nem olyan.
Marcus Aurelius lovas szobrát is kikezdték a pöfögő bélgázaikkal. Néhány éve elvitték, kijavítják, konzerválják, olyan lesz, mint egy befőtt, most üres a talapzata. A nagy emberi természettudományunk, mely elpusztítja a pineát, elfertőzi a tengereket, meggyilkolja a pálmát, likacsossá marja a márványt és nagyokat harap a bronzból, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a pusztuló kultúra kegytárgyait átmentsük egy olyan holnapba, mely az örök idők élményét már hallomásból se ismeri többé, hanem csak holnapot, holnapot liheg. Holnapnál nem lát tovább.