This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Nádas Péter: Koniec rodinnej ságy (Egy családregény vége in Slovak)

Portre of Nádas Péter

Egy családregény vége (Hungarian)

Egyik nap a nagypapa éppen az ősöket mesélte a padláson. A nagymama hozott a közértből egy halat. Nagyon örült, hogy kapott, mert a nagypapa szerette. Két órát állt sorban, de a hallal nem mehetett templomba. Ha tudta, hogy ma hoznak valamit, akkor engem is magával vitt. Ezt nem szerettem, mert az emberek kiabáltak. ,,Nézzék, hogy tolakszik!“ ,,Nem tudja? Hátul a sor vége!“ ,,Süket.” ,,Hová gyűri már magát, hallja?” A nagymama fogta a kezemet és húzott maga után, és én nem láttam semmit az emberek között, mert ki akartak nyomni; és a nagymama is kiabált: ,,Szégyentelenek! Nem látják, hogy gyerekkel vagyok?” ,,Küldte volna a cselédjét!” ,,Ezt a lovat nevezni gyereknek!” ,,Hagyta volna, miért nem hagyta otthon?” ,,Fehér kalapban? Fehér kalapban jön, amikor zsírt osztanak?” A nagymama letépte a fejéről a fehér kalapot, és mindenki láthatta, hogy majdnem egészen kopasz, és akkor előbb kaptunk. A nagymama azt mondta nekem, ez a kiszolgálónő mindenkit becsap és szőkére van festve a haja. Egyszer ez a kiszolgálónő sikítani kezdett. ,,Jaj! istenem!” Összevissza csapkodott a kezével és sikított. „Jajistenem!” És dobogott a lábával. ,,Takarodjanak! Jaj, istenem, fogják be a szájukat! Vagy takarodjanak! Én dolgozó nő vagyok! Én így nem tudok! Így nem tudok számolni! Nekem számolni kell! Nem tudok! Nem bírom! Abbahagyom! Nem bírom!” Akkor mindenki elhallgatott. Nagy késsel vágta a zsírt, és a késről egy papírra kente, és mindenki csendben volt. A mérlegre dobta a papírt és megint vágta a zsírt és a papírra kente és nézte a mérleget. Sírt. Mi ott álltunk elöl. Az a nő vágta a zsírt és közben sírt, és megtörölte a szemét, de zsíros lett az arca és nem hallatszott más, csak a sírás és ahogy zörgött a papír. Féltem, elüldöznek minket. A halat betettük a kádba. Éjjel kopogtak az ablakomon. Nem mertem fölkelni, pedig láttam a katonasapkát; az apám. A halat addig a mosdóba tettük, hogy az apám fürdeni tudjon. Állt a kádban és szappanozta magát. Amikor ott voltunk a közértben, az a nő, akinek szőkére volt festve a haja, nem tudta tovább mérni a zsírt. Reszketett, mintha félne, kezében azzal a nagy késsel, és sírt. Akkor egy férfi, akit a templomban láttam, bement a pult mögé a nőhöz. A nagymama azt mondta, ha nagyobb leszek, ministrálhatok, de az apámnak nem szabad tudni, és akkor nálam lehet a csengő. Ha rázom a csengőt, mindenki letérdel. Amikor letérdeltünk, az a férfi, aki bement a nőhöz, ránk nézett, nem értettem, miért néz? nem csináltam semmit! és átkarolta a nőt, és leültette egy ládára és vigasztalta. ,,Nyugodjon meg! Nyugodjon meg! Kérem, nyugodjon meg! Most már csend van. Számolhat, dolgozhat nyugodtan.” Térdeltünk, a toronyban megszólaltak, kondultak, kongtak a harangok. A pap felmutatta az Úr testét. A nő sírt és nem tudta abbahagyni. Mi álltunk és néztük. Szerettem nézni, hogyan szappanozza magát az apám; még a hátát is. A nő összetette a kezét, reszketett, mintha valakitől félne. Kezében a hosszú kés. ,,Ne haragudjanak! Nem bírom! Nem bírom! Ne haragudjanak!” Az a férfi, akit egyszer a templomban láttam, simogatta a nő szőke haját, ami festett. ,,Nyugodjon meg, kérem! Nem haragszik magára senki. Mindnyájan emberek vagyunk.” De akkor azt mondta valaki, hogy az a férfi biztosan csak azért vigasztalja a kisasszonyt, mert soron kívül akarja megkapni a zsírt; és megint mindenki kiabált. A hal nyitogatta a száját, mozgatta a kopoltyúját és úszkált a kádban. A nagymama azt mondta, pénteken megesszük. Elképzeltem a keresztfát. Az előszobában, a tükör alatt, a fiókban tartották a kalapácsot, a harapófogót, a fűrészt és a szögeket. Néztem a tenyerem, de nem mertem beleverni a szöget. A hal úgy úszkált, mintha keresne valamilyen kijáratot. Amíg körbeúszott, négyszer nyitotta a kopoltyúját. A nagypapa megkérdezte, akarom-e hallani a halszagú lány történetét? ,,Igen.” ,,Akkor jól figyelj – mondta a nagypapa –, hogy értsél a szóból!” Néztük a halat. ,,Egyszer nagyon régen, egyszer nagyon messze történt mindaz, ami történt.” Azt hittem, az ősök idejében, amiről a padláson mesélt, de a nagypapa megrázta a fejét. „Nem! Megmondottam, figyelj! Nem figyelsz! Az ősöknek még meghalni sem volt idejük, még élnek, itt élnek bennünk. De ez, amit mesélni készülök, ez olyan időkben történt, amit már elfeledtünk, akkor, amikor még óriás szörnyek, kígyódémonok, sárkányok és nagy szellemek éltek a földön; és úgy éltek, úgy szerették, úgy gyűlölték egymást, akár az emberek. Csak a szeretet, a gyűlölet maradt. Ha gyíkot látsz vagy siklót, a szörnyek árnyai! Erre gondolj. És most erről, a csodák idejéről mesélek, s ez messzi föld. Ein unübersehbahres Gebiet. Az ősök, az más idő. Az ősök Hárán földjén éltek, ahonnan Ábrám elindult, Kanaán földjén éltek, ahonnan Jákob menekült, Egyiptom földjén éltek, ahol József uralkodott, az ősök az Eufrátesz völgyében, a Jordán völgyében, a Nílus mellett éltek, és az itt van, itt van egy karnyújtásnyira; nem hallod? a pálmák, a datolya pálmák hőségben zizegnek! még a fogad alatt megcsikordul a homok; nem is beszélve, ha virágba borulnak Kordovában az olajligetek! vagy nem is beszélve a német tölgyesek illatáról! ez itt van, ehhez nem szükségeltetik mély emlékezet. Én arról mesélek, amire te már nem emlékezhetsz. Itt kellett volna kezdenem. Vagy még előbb. Talán ott kellett volna kezdenem, hogy kezdetben teremté Isten az eget és a földet. Kezdetben, de mikor? Ez már nemcsak neked, nekem is megfejthetetlen idő. És miből? A szellem az anyagot, aztán az anyag a szellemnek ezt a komédiáját? De ha nem itt kezdtem is, ezekhez a terekhez majd eljutsz magad. Tehát valamennyi idővel a teremtés után, ami annyit tesz: nagyon régen és nagyon messze, élt akkor a folyó, a nagy folyó, milyen folyó? akkor még nem nevezték néven a folyókat! de később ezt a folyót Gangának becézték; élt itt a parton egy égi tündér. Tehát kezdődik a mese.



PublisherEgy csaladregeny vege, p. 81-85., Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977

Koniec rodinnej ságy (Slovak)

Jedného dňa mi starý otec rozprával na povale o predkoch. Stará mama priniesla z obchodu rybu. Veľmi sa tešila, že ju dostala, lebo starý otec mal rád ryby. Stála v rade dve hodiny, no s rybou nemohla ísť do kostola. Keď vedela, že dnes niečo dovezú, vzala so sebou aj mňa. Nemal som to rád, lebo ľudia kričali. „Len sa pozrite, ako sa tlačí!” „Nevidíte? Koniec radu je vzadu!” „Nepočuje.” „Kam sa pcháte, počujete?” Stará mama ma držala za ruku a ťahala za sebou, a ja som medzi ľuďmi nevidel nič, lebo ma chceli vytlačiť; a aj stará mama kričala. „Nemáte trocha citu?! Nevidíte, že som s dieťaťom?” „Tak ste si mali poslať slúžku!” „Tohto fagana volá dieťaťom!” „Mali ste ho nechať, prečo ste ho nenechali doma?” „V bielom klobúku? Príde si v bielom klobúku, keď dávajú masť?” Stará mama si strhla z hlavy biely klobúk a všetci mohli vidieť, že takmer nemá vlasy, a potom nás pustili k pultu skôr. Stará mama mi povedala, že táto predavačka každého oklame a že má odfarbené vlasy. Raz začala predavačka vrieskať. „Joj! Božemôj!” Všelijako hádzala rukami a výskala. „Joj, božemôj!” A dupala nohami. „Practe sa! Joj, božemôj, zavrite hubu! Alebo zmiznite! Ja som pracujúca žena! Ja takto nemôžem. Takto nedokážem rátať! Ja musím rátať! Nemôžem! Nevládzem! Praštím s tým! Nevládzem!” Vtedy všetci stíchli. Veľkým nožom krájala masť, z noža ju natrela na papier, a všetci boli ticho. Papier hodila na váhu a znova odkrojila masť, natrela ju na papier a dívala sa na váhu. Plakala. My sme stáli vpredu. Žena krájala masť a pritom plakala a utierala si oči, no zamastila si tvár, a nebolo počuť iné, iba plač a šuchot papiera. Bál som sa, že nás odoženú. Rybu sme vložili do vane. V noci mi ktosi klopal na okno. Mal som strach vstať, hoci som videl vojenskú čiapku; je to môj otec. Rybu sme zatiaľ dali do umývadla, aby sa otec mohol vykúpať. Stál vo vani a mydlil sa. Keď sme boli v obchode, tá žena s odfarbenými vlasmi už nemohla vážiť masť. „Triasla sa, akoby mala strach, v ruke mala veľký nôž, a plakala. Vtedy akýsi muž, ktorého som videl v kostole, vošiel k žene za pult. Stará mama povedala, že keď budem väčší, môžem miništrovať, ale môj otec sa to nemôže dozvedieť, a potom môže byť zvonček u mňa. Ak ním zazvoním, všetci pokľaknú. Keď sme si kľakli, ten muž, ktorý vošiel k žene za pult, sa pozrel na nás, nechápal som, prečo sa pozerá? nič som neurobil! a objal žene, posadil ju na debnu a utešoval. „Upokojte sa! Upokojte sa! Prosím vás, upokojte sa! Teraz je ticho. Môžete rátať, môžete pokojne rátať.” Kľačali sme, vo veži sa ozvali, zahlaholili, hlaholili zvony. Kňaz pozdvihol telo Pánovo. Žena plakala a nemohla prestať. Stáli a dívali sme sa. Rád som sa pozeral, ako sa môj otec mydlí, ešte aj na chrbte. Žena zopla ruky, chvela sa, akoby sa niekoho bála. V ruke mala dlhý nôž. „Nehnevajte sa! Nevládzem! Nevládzem! Nehnevajte sa!” Muž, ktorého som raz videl v kostole, hladkal ženu po odfarbených plavých vlasoch, „Prosím, upokojte sa! Nikto sa na vás nehnevá! Všetci sme ľudia.” Ale vtedy niekto povedal, že ten muž utešuje slečnu iba preto, lebo chce dostať masť mimo poradia; a znova sa všetci rozkričali. Ryba otvárala papuľku, hýbala žiabrami a plávala vo vani. Stará mama povedala, že v piatok ju zjeme. Predstavil som si priečnu hradu. V predsieni pod zrkadlom mali v zásuvke kladivo, kliešte, pílu a klince. Díval som sa na svoju dlaň, ale neodvážil som sa do nej zatĺcť klinec. Ryba plávala tak, akoby hľadala nejaký východ. Kým urobila jeden okruh, trikrát otvorila žiabre. Starý otec sa opýtal, či chcem počuť príbeh dievčaťa, čo páchlo po ryhách? „Áno.” „Tak pozorne počúvaj, - povedal starý otec -, aby si to pochopil!” Dívali sme sa na rybu. „Všetko to, čo sa stalo, sa stalo veľmi dávno, veľmi ďaleko.” Myslel som si, že v čase predkov, o ktorom mi rozprával na povale, ale starý otec potriasol hlavou. „Nie! Povedal som, počúvaj pozorne! Nedávaš pozor! Predkovia ešte nemali čas ani umrieť, ešte žijú, žijú v nás. Ale to, čo ti chcem porozprávať, sa odohralo v časoch, na ktoré sme už zabudli čiže vtedy, keď na zemi žili obrovské netvory hadie príšery šarkany a veľké strašidlá; žili, ľúbili sa a nenávideli tak ako ľudia. Ostala iba láska, nenávisť. Ak vidíš jaštericu alebo užovku, sú to tiene netvorov! toto maj na pamäti. A teraz ti o tom porozprávam, o čase zázrakov, to je vzdialená oblasť. Ein uniibersehbares Gebiet. Predkovia, to sú iné časy. Predkovia žili v Harane, ktorý Abram opustil, žili v Kanaáne, ktorý opustil Jakub, žili v Egypte, kde vládol Jozef, predkovia žili v údolí Eufratu, v údolí rieky Jordán, na brehoch Nílu, ktorý je tu, hľa, na dosah ruky; nepočuješ? palmy a ďatlovníky šumia v horúčave! medzi zubami ti zaškrípu zrnká piesku; nehovoriac o tom, keď v Córdove rozkvitnú olivové háje! a o vôni nemeckých dubín nehovoriac! tie sú tu, nato netreba mať bohvieakú pamäť. Ja ti rozprávam o tom, na čo sa ty už nemôžeš pamätať. Tu som mal začať. Alebo ešte skôr. Možno tam, že na počiatku stvoril Boh nebo a zem. Na počiatku, ale kedy? Čas stvorenia je nielen pre teba, ale i pre mňa nepoznateľný. A z čoho? Duch stvoril hmotu, potom hmota túto komédiu ducha? Ale aj keď nezačnem tým, k týmto dimenziám dospeješ sám. Nejaký čas po stvorení, teda veľmi dávno a veľmi ďaleko, žila jedna rieka, veľká rieka, aká rieka? vtedy ešte nedávali riekam mená! ale neskôr volali túto rieku po domácky Gangou; na jej brehu žila nebeská víla. Začína sa teda rozprávka. 



Source of the quotationKoniec rodinnej ságy, p. 60-63., Vydavateľstvo Kalligram, 1999

minimap