Petőfi Sándor: Il cielo stellato (A csillagos ég in Italian)

Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén,
És merengve nézem a sötétkék eget;
Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény
És koszorú gyanánt övezi fejemet.
Megfürösztém lelkem e sugárözönben,
Lemosott magáról minden földi szennyet,
S most ujjászületve a magasba röppen,
S keresi a mennyet;

Alszik az egész föld; mély és csendes álma,
Egyetlen halk dongás érinti fülemet,
Tán mellém valami kis bogárka szálla,
Vagy távoli folyam harsogása lehet,
Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,
Mely, míg hozzám ér, ily parányivá törpül,
Vagy talán lelkemnek himnusz-éneklése
Le a csillagkörbül.

Szállj, lelkem, oh szállj az égitestek között,
És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,
Melyet az istenség titkos ujja szövött...
Bölcsességből-e vagy csak szeszélyből talán?
Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,
És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,
Azután röpűlj le hozzám gyors szárnyadon,
Hadd beszéljek veled;

Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?
S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?
Áll-e az a kemény, szigorú itélet,
Amely jutalmat oszt és boszúját tölti?...
De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,
Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:
Vannak-e ott szívek és a szívek mélyén
Lángol-e szerelem?

Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda,
S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok,
De ha a szerelem föl nem kísér oda,
Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok!
Ugy szebb a föld minden búbánata mellett,
S enyésszem el, ha a sírba fognak tenni!...
A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
Nem pótolja semmi.

Giaccio supino sul tappeto verde scuro della terra,
E osservo trasognato il cielo blu scuro.
Su di me piove la luce solare argentata e dorata,
E come una ghirlanda mi circonda la testa.
Bagno la mia anima in questo profluvio di luce,
Che la purifica da tutta questa sporcizia terrestre
Ed ora rinata spicca il volo verso l’alto,
In cerca del paradiso;
 
Dorme la terra; profondo e silente il suo sonno,
Mi giunge all’orecchio solo un lieve ronzio,
Forse vicino a me s’è posato un piccolo coleottero,
O sarà forse il suono di un fiume lontano,
O ancora più lontano il tuono delle nuvole,
Che finché da me giunge, si rimpicciolisce,
O è solo il canto dell’inno della mia anima
Che scende dal cerchio stellare.
 
Vola, anima mia, oh vola tra i corpi celesti,
Getta lo sguardo attraverso il velo dei misteri,
Che le dita segrete delle divinità avevano tessuto …
Per saggezza, o forse solo per capriccio?
Guarda, anima mia, cosa c’è lassù sulle stelle,
E guarda pure, cosa si trova oltre le stelle,
Poi vola giù da me, sulle tue ali, velocemente,
E lascia che io ti parli;
 
Che ti chieda: cos’hai veduto? Esiste anche là la vita?
E se esiste, è così grama, mesta, come la terrena?
Si applica quel duro, rigoroso giudizio,
Che conferisce ricompensa e usa il castigo?...
Ma che m’importa! Vorrei soltanto una cosa,
Sapere solo una cosa, portami notizie di quella:
Ci sono cuori lassù e in fondo ai cuori
Arde l’amore?
 
Se si amano anche lì, oh quanto vorrei andare,
E per arrivare lassù, pregherò intensamente,
Ma se l’amore lassù non m’accompagna,
Stelle brillanti, allora, che Dio vi benedica!
E se nonostante l’afflizione, la terra è più bella,
Possa perire, quando mi metteranno sotto terra!...
L’amore compensa tutto, ma non esiste niente,
che possa compensare la mancanza d’amore.