Petőfi Sándor: Három madár

Három madár van, akit szeretek,
Három madárról mondok éneket.
Ha oly szép lenne rólok énekem,
Amily nagyon én őket szeretem,
Amennyi boldogságot, örömet
Ezen madarak nékem szerzenek!

Az első madár egy kis cinege,
Nem sérti őt a télnek hidege,
Nem háborítja őt meg semmi vész,
Télben, viharban vígan fütyörész,
Vigan ugrál a száraz ágakon,
Mint a pillangó a virágokon,
Ugrál, miként a gyermek, gondtalan,
Jön és megyen, máshol van untalan,
Alig képes kisérni őt a szem. -
Kedélyed e cinege, kedvesem!



A második madár egy csalogány,
Elrejtve él a lombok alkonyán,
Nem látja más ottan s mást ő se' lát,
Kis fészke néki az egész világ,
Ebben dalolgat, s ha dalolni kezd,
Elfojt az alkony mindennémü neszt,
Hogy meg ne háborítsa énekét,
Hogy gyönyörködjék a föld és az ég,
Gyönyörködjék e dalban, aminő
Hozzánk csak legszebb álmainkban jő,
Amelynek minden hangja eltemet
Egy bánatot és szűl egy örömet,
Mert mindenik hang egy szent szerelem. -
Ez a csalogány szíved, kedvesem!





A harmadik madár egy ifju sas,
Szárnyának röpte merész és magas,
A villámokkal egy tanyán lakik
S tekintetét fölküldi a napig.
Nyugodt időben alszik, elvonúl,
De ha vihar jön és üvölt vadúl,
Fölébred a sas szendergésiből,
És a viharnak karjaiba dől
És vinni hagyja magát általa,
Mint viszi a lovast a paripa
Rémítő bátran, szörnyű sebesen. -
Ez a sas a te lelked, kedvesem!





Kedélyed gyermek, szíved asszony és
A lelked férfi, te csodás, mesés
Teremtmény! s én valóban nem tudom,
Mi több: szerelmem vagy csodálatom?