Petőfi Sándor: Der Fluch der Liebe (Szerelem átka in German)

Te vitéz Barangó, hova oly vágtatva?

Mért öltöztél fényes hadi páncélodba?

Mért fényesebb szemed fényes páncélodnál

S kezedben villogó kardod acélánál?

 

Vitéz Barangónak leszen útja hosszu,

Azért megy sebesen, mint halálos bosszu,

De nem bosszu űzi, hanem a szerelem,

Azért a tündöklő szikra szemeiben.

 

Szép szeretője van vitéz Barangónak,

Híják szeretőjét a szép Ildikónak.

Ildikónak arca szép, mint az ég boltja;

Szeme, mint a nap, a csillagot kioltja.

 

Barangó szerette őt véghetetlenűl,

Föl is szólította: menjen hozzá nejűl.

Ildikó felele: "Kezem neked adom,

Hogyha teljesíted három kivánatom.

 

Hozz nekem az égből szivárványdarabot,

Menyasszonyi ruhát majd abból varratok;

Hozz nekem rózsákat a hajnal kertébül

Koszorúnak főmre nászi ékességül;

 

Végső kivánságom a göncölszekere,

Ezen űljek, hogyha megyünk esketőre.

Ha teljesíted e három kívánságot,

Férjem leszesz, veled élek házasságot."

 

Im, ezek valának Ildikó szavai.

Barangó alighogy hallá kimondani,

Paripáján termett s gyorsan elrobogott,

S hozott először is szivárványdarabot.

 

Azután berontott a hajnal kertébe,

És a legvirítóbb rózsákat letépte.

Sok bajába kerűlt mindezt végbevinni,

De vitézségének nem állt gátul semmi.

 

Most megyen harmadszor a göncölszekerért.

Magára öltötte minden jó fegyverét;

Ha szép szóval meg nem kapja, amit akar.

Erőszakkal vívja ki a fegyveres kar.

 

Szép Tündérországban éktelen sok a kincs,

Hanem hát a göncölszekérnek párja nincs;

Őriztetik is ám a fenevadakkal,

Meredő körmökkel, tátongó szájakkal.

 

Barangó odaér, kéri a szekeret;

De mihelyest kérő beszéde megeredt,

Végét nem is várva, nekirohantanak

Dühös méreggel az őrző fenevadak.

 

Esztendeig harcolt Barangó hős keze,

Mig elhullt a szekér egész őrizete,

Mig kivívta a nagy és véres diadalt,

Amelybe maga is majd hogy bele nem halt.

 

Ekkoron Barangó nem is tett egyebet,

Az istálóból négy tátost kivezetett.

A legszebb négy tátost vezette ki onnan,

S befogta őket a szekérbe legottan.

 

A gyémántos gyeplőt ragadta kezéba,

Csillagsugárostort a másik kezébe,

Saját paripáját saraglyához köté,

Ugy hajtott serényen szeretője felé.

 

Szeretője addig, szép Ildikó, mit tett?

Gondolta Barangó: búsan várja őtet,

Gondolta Barangó: "szivem Ildikója,

Ne marjon a bánat fulánkos kigyója!

 

Ne marjon a bánat fulánkos kigyója,

Közeledem immár, szivem Ildikója!

Közeledem hozzád szép göncöl szekerén,

És boldog vagyok, mert kezed megnyerem én.

 

Ne félj, jó Barangó, Ildikó nem búsul!

Vigad ő más karján kicsiny magzatostul,

Van már kis magzata, van már férje neki,

Jősz-e te vagy nem jősz? nem igen keresi.

 

Feledte Ildikó régen igéretét,

A jött-ment Kevének adta szivét, kezét.

Keve bírja mostan azt a boldogságot,

Melyért kezed fáradt és szived sovárgott.

 

Ildikó most is ott űl Keve ölében,

Egymást csókolgatják, ölelgetik épen.

Amint ezt meglátja jó Barangó vitéz,

Nincs ereje szólni, csak merőn áll és néz.

 

De föllázad a vér félholt nyugalmábul,

Barangónak összeszorult szive tágul,

Eszeveszett harag fut égő agyába,

Kirántja szablyáját és megindul lába.

 

A két szeretőnek borsózott a háta,

Mikor a vitézt így közeledni látta,

Egymás kebeléről gyorsan fölriadnak,

Megszökni előle a szilaj haragnak.

 

Hős Barangó erre kardját elvetette,

És ily szókat ejtett nagy gúnnyal nevetve:

"Nem érdemlitek meg, hogy ezen kar által

Ismerkedjetek meg a méltó halállal!

 

Nem fogja szívetek kardom hegye érni,

Te szószegő asszony, te csábító férfi!

De ami átka van a széles világnak,

Ha isten meghallgat, mind reátok szállnak.

 

Mindkettőtök élte legyen halhatatlan,

Hogy szenvedhessetek örökös kinokban.

Éljetek, mig eljön az üstököscsillag,

Melytől a rengő föld sarkai bomolnak.

 

Kivánom: váljatok kővé mind a ketten,

Szivetek a kíntól hogy meg ne repedjen.

Te csábító férfi, amint most kebled ég:

Azt olyan mértékben örök lángok egyék.

 

S te szószegő asszony, bűnbánó könnyeid

Szünetlen folyjanak a világ végeig,

És a patakba, mely szemeidből ered,

Könnyed patakjába fuladjon gyermeked.

 

S az én életem is legyen halhatatlan,

Hogy kínaitokat váltig kacaghassam!"

Barangó vitéz az átkot így végezte,

Meghallgatta isten s beteljesítette.

 

Kősziklákká váltak Ildikó és Keve.

Csábító Kevéből tűzokádó leve,

Hányja magából a tüzet szakadatlan,

Mai nap is hányja s jajgat a kinokban.

 

És amely Ildikó volt egykor, a hegyből

Kiapadhatatlan két forrás buzog föl,

E forrásokba fult be kicsiny magzata,

Kit isten a völgyben fává változtata.

 

Barangóból pedig sötét fergeteg lett,

Mely ottan borong a két átkos hegy felett.

Mig Ildikó sír és míg Keve lángol s nyög,

Reájuk Barangó rettentőn mennydörög.

 

Borjád, 1845. szeptember 26. - október 7. között

 

Ritter Barango, wohin rast du am Boden?

Warum hast du die Kriegsrüstung angezogen?

Deine Augen glänzen mehr als deine Rüstung,

dein Schwert blitzt auch als der Stahl an die Brüstung?

 

Ritter Barango reitet weit wie ein Drache,

er reitet so schnell wie die tödliche Rache,

doch es ist keine Rache, es ist die Liebe,

in den Augen leuchten die Funken der Triebe.

 

Ritter Barango hat eine grosse Liebe,

die schöne Ildiko, heisst seine Geliebte.

Ildikos Gesicht ist schön wie ein Blumenstrauss;

Ihre Augen löschen wie die Sonn’ den Stern aus.

 

Barangó liebte sie innig und unendlich,

er forderte sie auf, als frau lebenslänglich.

Ildikos Antwort: "Ich gebe dir meine Hand,

wenn du meine drei Wünsche erfüllst mit Anstand.

 

Bring mir ein Stück Regenbogen vom den Himmel,

aus dem ein Brautkleid nähe, ohne Gebimmel;

Bring mir Rosen aus dem Garten dem Morgenrot

für einen Kranz an deinem Hochzeitsangebot;

 

Mein letzter Wunsch noch, bring mir der Grosser Wagen,

will darauf sitzen, wenn in die Kirche fahren.

Wenn mir du diese drei Wünsche erfüllen hast,

du wirst mein Mann sein, in unseren Jagdpalast."

 

Nun, das waren Ildikos Wünsche in Worten.

Barangó steht schnell auf, ohne zu antworten,

er sprang auf seinem Ross und reitet sofort weg,

zuerst brachte ihr den Regenbogen am Heimweg.

 

Dann stürzte er in den Garten dem Morgenrot,

‘d riss die die schönsten blühenden Rosen los.

Hat viel Mühe gekostet, dies alles zu tun,

aber seine Tapferkeit wollte nichts antun.

 

Nun geht er jetzt zum dritten Mal für Grossen Wagen.

‘d er nahm alles zu sich, alle seine Waffen;

wenn mit schönen Worten nicht bekommt, was er will,

wird mit dem bewaffneten Armen erzwingt.

 

Im schönen Feenland gibt es sehr viele Schätze,

doch der Grosse Wagen, ist das Allerbeste;

es wird mit Tieren bewacht zwischen hohen Säulen

mit steilen Nägeln und mit klaffenden Mäulern.

 

Barango kam ‘d fragte nach dem grossen Wagen;

doch kaum hat er seine Bitte vorgetragen,

ohne zu warten, griffen sie an mit Spiere

mit wütender Gift, die wachenden Wildtiere.

 

Die Hand von Ritter Barangos kämpfte ein Jahr lang,

während die ganze Wache des Wagens wegstarb,

bis er den grossen ‘d den blutigen Triumph gehabt hat,

in welchen Kampf auch er selbst fast gestorben hat.

 

Zu dieser Zeit tat Barangó nichts Anderes,

er führte vier Rösser aus dem Stall ans Wagens.

Er führte die vier schönsten Rösser von Stall raus,

‘d stellte mit Pferdegeschirr vor den Wagen auf.

 

Packte die Diamantzügel in den einer Hand,

und der Sternstrahl Peitsche in die andere Hand,

er band sein eigenes Ross hinten an Wagen,

fuhr emsig zu seinen Geliebten zu fragen.

 

Die Geliebte Ildiko, was hat sie getan?

Barango denkt: Sie wartet traurig bis er kam,

Barangó dachte: „Ildiko meines Herzens,

lass dich nicht bissen von der Schlange des Schmerzens!

 

Lass dich nicht von der Schlange des Kummers beissen,

bin fast da, Ildiko, lass dich nicht zerreissen!

Ich nähere mich langsam an den Grossen Wagen,

und ich bin glücklich, ich will deine Hand haben.

 

Keine Angst, Barangó, Ildiko trauert nicht!

Sie freut sich mit einen anderen Arm, mit Kind,

sie hat einen kleinen Buben, auch einen Mann,

kommst du oder nicht, dass interessiert niemand.

 

Ildiko hat ihr Versprechen schon lang vergessen,

dem hergelaufenen Keve das Herz gegeben.

Der fremde hergelaufene hat jetzt das Glück

wofür deine Hände kämpften, jetzt die Liebe pflückt.

 

Ildiko sitzt jetzt tagtäglich im Keves Schoß,

küssen, umarmen sich, lassen sich nicht mehr los.

Kaum hat es gesehen, der Ritter Barango,

hat keine Kraft zu sprechen, als wäre im Zoo.

 

Doch das Blut rebelliert in halbtoter Ruhe,

Barangos verengtes Herz dröhnt wie Musiktruhe,

Hektische Wut läuft in sein kochendes Gehirn,

er zückt seinen Säbel und ging langsam dahin.

 

Die Liebenden hatten kalten Schweiss auf den Wangen,

als die den Ritter jetzt näherkommen sahen,

wachten schnell auf, nicht ahnend, was der Ritter tut,

wollten blitzschnell entkommen von der blinden Wut.

 

Held Barango liess darauf sein Schwert fallen, und

sagte er mit grossem ironischem lachen:

„Ihr verdient es nicht, durch dieser Arm zu sterben

und den würdigen Tod über mich zu treffen!

 

Euer Herz kommt an Spitze meines Schwertes nicht ran,

Du Wortbrechende Frau, Du verführerischer Mann!

Doch alle Flüche der weiten Welt ihr frommen,

wenn es Gott hört, soll alles, über Euch kommen.

 

Soll Euer Leben, immer unsterblich bleiben,

dass ihr an alle irdischen Qualen leiden.

Lebt und leidet ihr, bis der Weltuntergang kommt,

aus denen sich die Ecken des Erdbebens boomt.

 

Ich wünsche es: dass ihr beide zu Stein werdet,

eure Herzqualen werden niemals beendet.

Verführerischer Mann, so wie deine Brust brennt:

wird niemals von ewigen Flammen ungetrennt.

 

Und du Wortbrechende Frau, deine Reue tränen

soweit die Welt besteht, soll es weiter tränen,

‘d an dem Bachufer, das aus deinen Augen läuft,

dort sollt Ihr euer Kind finden im Bach ersäuft.

 

Und lass bitte mein Leben auch unsterblich sein,

damit ich über euren Qualen lachen kann!"

Ritter Barango so hat sein Fluch beendet,

ihn hat Gott angehört und gar nichts geändert.

 

Ildiko ‘d Keve wurden beide zu Felsen.

Der Verführer Keve, Feuerspeien eben,

Feuer hat er Tag und Nacht ständig erbrochen,

erbricht und weint heute noch, ununterbrochen.

 

‘d dass, was einst Ildiko war, aus der Berghängen

gibt heute noch, zwei unerschöpfliche Quellen,

eine kleine Leibesfrucht in diese Quellen fall,

der Gott zu einem Baum machte unten im Tal.

 

Und Barango wurde dunkel Ungewitter,

welches über den beiden Bergen liegt bitter.

Während Ildiko weint und Keve flammt und stöhnt,

Barango donnert beide an immer noch gestört.

 

Borjád, 26. September - 7. Oktober 1845