Tandori Dezső: Russell Square, Tavistock Place

In mem. Virginia Woolf

És társai. Nem a falka,  mely csaholhat

‘- barátok, írótársak, kritikusok’ -, nem érheti

utol, írta, legálabb – írta – szabad vagyok. Nem.

De társai, mindazonáltal. 1986 őszen majdnem

ott laktam négy hétig a Bloomsbury-negyedben, az ő

körük holt kő por-elevene közt. Kofferokkal, táskákkal

megrakodva, a legolcsóbb szállodák egyikében,

közel a Múzeumhoz és az impresszionisták

gyűjteményéhez, Az utolsó öt perc döntött, az

úgynevezett szív. A szárnyak; maradjak a földön.

Fekszem

a földön, itt a szobában, köles és por és száraz

füvek és tollak közt, és ez lesz az üres öl, és

egyedül leszek, mire megjön Ő, de nem megyek elébe.

Köveket nem kabátzsebembe teszek, és nem akarok már

kiúszni a nagy Tengerbe, melynek Hullámai felett

még a világítótoronytól is tartok, az elemektől,

a földtől, elég, hogy oda kerülnek a társak, itt,

messze minden elutazástól.

A szoba

üres lesz, Ő pedig, aki Jön, érintés lesz, mint Szpéró

‘- fel nem idézheti stb.’, ez u. a. kb., etc. – lába

a csuklómon – ‘ütőerem’ -: nyugodj, felháborult szellem,

nyugodj, Öreg Lény, mondom neki. Aki Eljössz Értem. De

addig, hidd el, maradnom kell. Maradok. Ég veled.

Holt úszó, kavicsaim sírjaik elcsitultára hordom; szó: élek.