Tandori Dezső: Statue (Szobor in English)

Már nemsokára betakarhatod
két tenyereddel arcát, oly sovány lett.
Érintheted minden csontját külön:
e húsalatti vallomásokat;
de ha nézed, szemed úgy fáj majd, mintha
szurós köveken lépkednél mezítláb.

Ne nézd hát: ujjaiddal inkább
boritsd körül, takard el. Inkább
a hideg decemberi levegőbe tördelt
dirib-darab világot nézd, hol akkor
egyszerre meglátsz valamit, és arról
magadra ismersz, s felkiáltasz: ezt,
hogy ezt akartad mondani neki –

Akkor légy majd fegyelmezett: a perc
vadságát villanyoztasd el magadba.
Emeld meg szépen állát egy kevéssé,
s okos, gyöngéd, áttetsző mozdulattal
fordítsd fejét arrafelé s ereszd el.

Többé akár látnod se kell. Csak épp
emlékezni tudj majd: merre nézett
és mit nézett a nem-mulás
hideg talapzatán egy arc,
mely aztán éppenoly hideg lett.

She is so thin that soon you could cover
her face with the palms of your two hands.
You could touch her every bone one by one:
these testimonies from beneath the flesh;
but if you look, your eyes will hurt as would
walking barefoot on spiky stones.
 
So then, don't look, let your fingers
encircle, cover rather. Look instead
at the bits and pieces of a broken world
scattered into the cold December air, where
all at once you discern something and from that
recognise yourself and shout that this,
this is what you had wanted to be saying -
 
Then be disciplined: let the moment's
savageness electrify your being,
then carefully lift her chin a fraction,
and with a clever, tender, limpid motion
turn her head that way, then let go of it.
 
Perhaps even you need not look again. Just be
able to remember which way that face had looked
and what it looked at
on the cold pedestal of forever life,
which afterwards became equally cold as well.