Balázs F. Attila: Fekete folt a napban

fájdalmas rezzenéssel

ébred ez a nap

lidérces takaróját göngyöli az álom

kiürült tárgyalóterem a lélek –

magába roskadtan szendereg a fotel

anyám alteregója – kis sziget

a hullámok állandó ostromában

vaksin hunyorít a tükör:

feneketlen tengerszem

magába szippantotta arcod ó asszony!

s mi hiába lessük az ajkadról elszálló

pillangókat

tékozló angyalok szedik csokorba

gondosan ápolt virágaidat

a versből kihullnak a szavak

eltaposott béka: hangulatom

mankón vonszolja magát a lélek

márványra fagy simogatásunk

a szél elengedi a fák sörényét

és nyüszítve elfekszik

a kápolna lábainál

pacsirta sír az ég kék színpadán

a napba nézek: fekete folt

s ezután bármire esik pillantásom

kíséri azt a gyász pecsétje

csak bámulok a világba tehetetlenül

ríva gyámoltalanul mint gyermek

és harcolok tovább – övék a játszma –

földi és égi istenekkel

életem felét temetik uram

dörömbölnek a káromlások mint imamalom

vidd testét mely értük megtöretett

lelkem másik felét a pokolnak adom

néma a búcsúzásom anyám

de örök mint sziklák öléből szabadult

hegyi patak panaszos mormogása

megkondul a város az ég harangjában

s míg mi tenyered melegét idézzük

imát rágcsálva mint rágógumit

bepólyál életed villámától vakult éjszaka

virággal borítjuk a föld sebhelyét

s aztán megyünk

sötétbe vesző útjainkon

élni mi nekünk megadatott

míg zarándokhelyeden

Anyám

kis szirmokra lopja

az ég csücskét

s szemed kékjét az Isten –