Orbán Ottó: Emberáldozat

I.
Láttam a földet: gyökerekkel kígyózó ölét megnyitotta az élvezetnek, a háborús idő csupaszon hentergett rajta, a fölhasadt füstdunyhából pergett a halál, mint a toll.
Láttam a vizet: az ezüst csípő egy ősi tánc ritmusában ringatódzott, az áramló dallam cirkálót és hullát sodort, fekete felhők tükrébe őszen bámult a tegnap ifjú zöld.
Láttam a szelet: kalapján egy csokor madárdallal fütyülve vándorolt minden emberi történés fölött.
Láttam a csillagokat: bizonytalan fénnyel ragyogtak: ki vagyok én, kinek a műve ez a sugarakkal fölnyársaló csapda?

II.
A vers a műkedvelők célja. A szó mögött fekete szakadék. A sárbanösszeégett hús, szilánkos csont, szétrohadt bútorok. A költészet: lenézve nem leesni.
Istent tagadni olcsó élvezet. Rájönni, hogy a fény nem az angyalok inge, alig több a semminél. Részecske-szárnyain a rejtélyes madár helyben repül. Fekete fészkéről csillag-tojást a távcső hiába rabol, a megfejtés mindig viszonylagos.
Istent alkotni sem nemesebb öröm. Egy mítosz keresztjén felelősség nélkül függeni: gondos családfők álma. Himnikus slágerek vigasza nélkül élni, ez az egyetlen hatásos emberáldozat.
Bolygónk kopár oltárán szívünket az idő tépi ki, vérünk az öröklés csatornáin csorog.
Pogánnyá tégy, megfoghatatlan! Hadd tudjam, részvéted, közönyöd egyre megy, ha méreted nem emberi. Tudásom határa vagyok.
A végtelenbe operált kétség-szövet, tér és idő hibátlan összhangjában édes géphiba.

III.
Az öröklétet egy ágyon éltem át. Percekig tartott, mint minden csoda.
De áramlása valódi volt: egy folyam hatolt át a bőrömön, fülembe sajgó zúgással sodort, vagy én sodortam őt, már kideríthetetlen, eszméletünk egymás tajtékos nyálába olvadt.
A névtelen neve: ütemes lihegés. Robbanó kéz, robbanó láb, robbanó száj, robbanó csípő a világ. Lepedő-mennyboltján nemzőszerveink csillagképe ég és ölelésünk derengő zárójelében alakul az új jelentés.
A sejtek kicsapódó többlete. Amit test a testért tehet. Egyben a kettő, pontban a végtelen.
Az űr burája alatt a szerelem csavarta föl a lángot, sárból és vízből, akár a mítoszokban, csupaszon ébredt a vér, a vörös újszülött.

IV.
E porfészek csillag hősét csak a megszokás mondatja hősnek. Vad és veszélyes kocsmatöltelék. Bölcsőtől sírig énekelve tántorog és öklével veri a kozmikus berendezést.
De sejtről sejtre szálló rögeszméje: tűz. Csigás haját lenyírják a hétköznapok, arcán kikelnek pondró-ráncai, de a fehérjék forradalma él.
Ő a gyereksírás a világ küszöbén. Ő a csakazértis. Ő a föld csökönyös szelleme.
Földet, vizet, szelet és csillagot bámulva rá hasonlítok. Csapdába bárki is ejt, halálos nyüszítésemet ő harsogja túl beszéddel, káromkodással, vitorlabontó és fanyűvő lélegzetével.