Ábrányi Emil: Költő sírjánál

Te már pihensz. Én vándorlok tovább,

Ámbár kifáradt, sebzett már a láb,

És ahelyett hogy társaságba mennék,

E szép magányban itt inkább pihennék-.

Napom tovább tart, semmint kellene,

Míg túl-korán dőltél a sirba te.

Oh! mért nem adta alkotóm neked

Tovább dalolnod - e fölösleget!

Harczoltam én is szebb eszményekért,

Reméltem büszkén: a világ megért,

S főmön babér, elismerés ragyog.

Mi lett a vége? Egyedül vagyok.

De vádakkal senkit sem illetek,

Nem más okozta, hogy lelkem beteg.

Szent czél nagy eszköz, minden megmaradt,

Csak bennem nincs már tettvágy, akarat!

Nem a világ, csupán az én világom

Hullt omladékba! Tévelyegve járom

Immár a földet, lassanként kihűlve,

Nem halva még, de már megsemmisülve!

Te halva vagy s nem érzed a halált,

Elhűlt porod jó menhelyet talált.

Engem minden nap uj bánat temet,

Es élve hordom semmiségemet!

Te csak magad vagy, — elhagyatva nem,

Sírodnál a barátság megjelen,

Hamvad fölé nemes márványt emel,

S gyöngéd írással ékesíti fel.

Neved' sokáig őrzi majd a kő,

Tovább a könny, dalodtól gyöngyöző.

Márványom egy szív, mely kővé jeged,

S csak én hintek rá késő könnyeket!

Akármi lettél — : nem vagy ,földi rab",

Gyötört élőknél százszor boldogabb!

Vagy mindent látsz már lelkek oldalán,

Vagy éppen semmit s ez még jobb talán.

Az öntudattal fölmenne a kétség

Istenhez is. De az örök sötétség

Örök megnyugvást, örök elmúlást ad.

Amire vágytál, akkor megtaláltad!