Kondor Béla: Szidalmazás

Úgy tűnik néha, mintha minden régen lett volna és lett volna; nincs. Összeszűkültünk embernek lenni és széttárul ott a titok, ahol titok lesz mindőrökké. 

Mert forgó és zúgó szerkezetek sompolyognak álmaink sima tekeredései közt. 

Suhanás és zuhanás, rémítő dörrenések játszódnak hangtalanul, mert lehajoltál oldozni – bogozni madzagokat, és drótokat kalapálni hihetetlen anyagokból.

Majd egy forró, temérdek, ráncos agy egyenesedik törékeny gerincoszlopára, amikor felállsz, és lábaid vékonyak. Íme, hátrasimítottad a hajad.

Aztán felkapod gyűrhető papírjaidat, ahová sokszor egymásután írtad: Igazság, igazság, igazság.

És futsz, hogy utol ne érjen senki, senkisem.