Kondor Béla: Invettiva (Szidalmazás in Italian)

Úgy tűnik néha, mintha minden régen lett volna és lett volna; nincs. Összeszűkültünk embernek lenni és széttárul ott a titok, ahol titok lesz mindőrökké. 

Mert forgó és zúgó szerkezetek sompolyognak álmaink sima tekeredései közt. 

Suhanás és zuhanás, rémítő dörrenések játszódnak hangtalanul, mert lehajoltál oldozni – bogozni madzagokat, és drótokat kalapálni hihetetlen anyagokból.

Majd egy forró, temérdek, ráncos agy egyenesedik törékeny gerincoszlopára, amikor felállsz, és lábaid vékonyak. Íme, hátrasimítottad a hajad.

Aztán felkapod gyűrhető papírjaidat, ahová sokszor egymásután írtad: Igazság, igazság, igazság.

És futsz, hogy utol ne érjen senki, senkisem.

A volte mi sembra, come se fosse stato tanto tempo
fa, tanto tempo fa: non c’è più. Come uomini
ci siamo contratti e il segreto si dischiuse là, dove
tale rimarrà per sempre.

Perché strutture volubili e fragorose, stanno
sgusciando tra le contorsioni lisce dei nostri sogni.

Scivolata è precipizio, in silenzio, sono in corso tuoni
terrificanti, perché ti sei chinato a sbrogliare gli
spaghi e martellare fil di ferri dei materiali irreali.

Poi, un enorme cervello bollente si rizza sulla
fragile spina dorsale, quando ti rialzi e hai le gambe
deboli. Ed ecco, hai scansato i tuoi capelli.

Poi afferri le tue carte gualcibili, dove tante volte,
una dopo l’altra l’hai scritto: verità, verità, verità.

E corri, che non ti raggiunga nessuno, nessuno.