Vörös István: O neto de Kafka (Kafka unokája in Portuguese)

Márai Sándornak, Kafka első magyar fordítójának

Mivel Franz Kafkának 1924. június 3-án sikerült megszöknie a Bécs melletti Kierling Szanatóriumból, nem is őt temették el Prágában június 11-én. Állapota már elsején jobbra fordult, a betegség, mint az üveg nyakából a dugó, eltávozott belőle. Ettől mérhetetlen depresszióba esett, mert úgy érezte, hogy a betegsége az, ami megmenthetné. Amikor Max, vagy épp magyar barátja, Klopstock Róbert megkérdezték tőle, hogy mitől menthetné meg, csak a vállát vonogatta. Érezte, hogy kegyetlen ítélet mondatott ki rá. De másodikán még reménykedve feküdt az ágyában, ám újra jól lélegzett, a fájdalmai elmúltak. A tüdeje belülről kitelt. Figyelte az akadálytalanul áramló levegőt. Mintha egy idegen lélek költözött volna a testébe. Búcsúlevelet írt barátainak, aztán széttépte őket. „Kísértetlakta ház vagyok”, olvasta egy papírcetlin a takarítónő, amikor kiöntötte a szoba szemetesét. Ettől a szövegtől megrémült, nem mert többé abba a szobába belépni, ahol addigra már Kafka nem is feküdt. Július elejére olyan nyilvánvalóvá vált a takarítónő hanyagsága, hogy elbocsátották állásából.

Miféle ítélettől félt Kafka? Hogy az élete, amit eddig élt, véget kell érjen. A haláltól, ami életre ítélte. Megfogta a pulzusát, és elkeseredettem azt suttogta: Elvesztettem az uralmam a halálom felett. Az arca beesett volt, a bőre csaknem sárgás, valóssággal fájt egészségesen dohogó szerveit hallgatnia. Nem volt se itt, se ott. Egy nővér, akinek tetszett a félszeg férfi, könnyes szemmel igazgatta a párnáját és egy könnyű csókot nyomott a homlokára. Azt hitte haldoklik.

A betegségét vesztett beteg harmadikára virradóra kiszökött a szanatóriumból, ahol egyébként sem tartotta volna senki fogva. Az alkalmat az adta, hogy a napokban már jobban lévő ágyszomszédja éjszaka váratlanul meghalt. Bár ők ezt tulajdonképpen így beszélték meg.

Most Franz!, hallotta egyszer csak a kutyaugatásos csendben, és azonnal teljesen éber volt. 

Most!, hallotta még egyszer a szomszéd hangját, aki rögtön rá exitált. A hullát átrakta a maga ágyába, egyik féreg akár a másik, morogta, aztán kimászott az ablakon.

Az ágyszomszéd sírja megtalálható a prágai, új zsidó temetőben. De a rokonai úgy tudják, hogy ő szökött meg. Max Brod az esetet meg is említi egy levelében: „Különös, és mi sem jellemzőbb Franz egész titokzatos életére, melyben a szerénység sem tudta elnyomni a misztikus elemet, hogy halála éjszakáján egy ápolt megszökött a szanatóriumból. Úgy tűnt el nyomtalanul, mintha átváltozott volna egy állattá, így akkor sem vehetnék észre, ha ott lenne a szemük előtt. Franz menekült az elől, aminek mások, én magam is, ha tehetnék, elébe mennének.”

De innentől már csak találgatásokra hagyatkozhatunk a nevét vesztett író további sorsát illetően. Egyesek szerint Galíciába ment, majd onnan tovább Szovjet-Oroszországba. Van olyan, aki New Yorkban látta. Olyan is akad, aki azt állítja, hogy járt a Lower East Side-i lakásán. A polcon ott látta mind a három regényét. De nem szólt neki, hogy ráismert. Az is kiderült róla, állítja Johannes Ursidil, hogy egy kis zsidó szatócsboltban lett elárusító. Az a szenvedélye, hogy az egyre gyarapodó Kafka-irodalmat olvassa. De egyáltalán nincs felháborodva. Örül, olvas, egyetért, olvas, ujjong, olvas. A kedvenc írója William Faulkner és William Golding.

Házasságáról, gyerekeiről nem tudunk. De az egyik unokája állítólag ott volt az öbölháborúban mint pilóta. Az egyik bevetés után a repülőjét az Indiai-óceán felé fordította és messze túl repült a Baktérítőn. Az üzemanyag a kijelzők szerint már rég kifogyott. Mikor egy kis sziget fölé ért, amiről úgy sejtette, hogy nem lakja senki, alacsonyra ereszkedett a géppel, és körberepülte. Nagy füves térségek, egy erdős hegy, egy kicsiny folyó. Elhagyott dokkok, a mólón magányos kutya ugat. A vízen csak egy csónak ring. A csónakban egyenruhás csontváz hever.

A füves terület fölött katapultált, a repülő az óceánba zuhant. Az volt a terve, hogy újrakezd mindent. Azóta róla sem tudunk semmit. De ezzel a semmivel, mint a semmivel általában, már lehet kezdeni valamit.

Para Sándor Márai, o primeiro tradutor húngaro de Kafka 

Depois de Franz Kafka ter conseguido escapar no dia 3 de Junho de 1924 do Sanatório Kierling, perto de Viena, não foi ele que foi enterrado em Praga no dia 11 de Junho. O estado do paciente melhorou já no dia 1, e a doença saiu do corpo como a rolha sai do gargalo da garrafa. Mas isto tornou-o profundamente deprimido porque pensava que a doença era a única coisa que podia salvá-lo. Quando Max ou o seu amigo húngaro, Róbert Klopstock lhe perguntaram do que a doença podia salvá-lo, Kafka só encolheu os ombros. Ele sentia que uma sentença cruel lhe tinha sido proferida. Mas no dia 2 ainda estava deitado na cama, cheio de esperanças, mas respirou bem novamente, as dores tinham desaparecido. Os pulmões preencheram-se de ar por dentro. E ele observou o livre fluxo do ar. Como se uma alma estrangeira tivesse ocupado o seu corpo. Escreveu notas de suicídio para os amigos e depois rasgou-as. “Sou uma casa de fantasmas” – leu a empregada de limpeza num pedaço de papel quando esvaziou o lixo do quarto. Ela ficou assustada com  o texto e nunca mais entrou no quarto onde Kafka já não estava presente. No mês de Julho a negligência da empregada foi tão óbvia que ela foi dispensada. 

De que sentença tinha Kafka medo? Que a vida, que tinha tido até este ponto tem que acabar. Da morte que o sentenciou à vida. Tomou o seu pulso e sussurrou amargamente: perdi o domínio sobre a minha morte. Tinha o rosto encarquilhado, a pele quase amarelada, e foi uma verdadeira dor ouvir os órgãos a resmungar de saúde. Não estava presente nem cá, nem lá. Uma enfermeira que tinha gostado do homem tímido colocou a almofada dele na cama com lágrimas nos olhos e deu-lhe um leve beijo na testa. Pensava que ele ia a morrer.

Mas o doente perdeu a sua doença e na madrugada do dia 3 escapou do sanatório onde de qualquer forma não tinha sido preso por ninguém. O homem na cama ao lado tinha se sentido melhor recentemente, mas a sua morte inesperada durante a noite serviu como oportunidade para a sua fuga. Embora eles tivessem combinado tudo assim. 

Agora, Franz! – ouviu no silêncio misturado com latidos de cães, e de repente e completamente acordou.

Agora! – ouviu mais uma vez a voz do homem ao lado, que morreu imediatamente. Colocou o cadáver na sua própria cama, um bicho como qualquer outro – murmurou e rastejou para fora da janela.

O túmulo do homem ao lado encontra-se no novo cemitério judaico em Praga. Mas os familiares dele acham que este tinha fugido. Max Brod menciona o caso numa carta dele: “É estranho, e como se nada fosse mais típico para toda a vida misteriosa do Franz – em que nem a modéstia podia superar o elemento místico – que mesmo na noite da sua morte um paciente fugiu do sanatório. Desapareceu sem deixar rasto como se, se tivesse transformado num animal e ficando assim indiscernível mesmo à vista. O Franz estava a fugir daquilo que os outros – como eu também se pudesse – antecipavam.”

Mas a partir deste ponto podemos confiar somente em suposições sobre o destino subsequente do escritor que perdeu o nome. Alguns dizem que foi para Galiza e depois continuo o seu caminho para Rússia Soviética. Alguém o viu em Nova Iorque. Alguém diz que chegou mesmo a ir à sua casa em Lower East Side. E na prateleira viu os três romances dele. Mas não lhe disse que o reconhecia. E segundo Johannes Ursidil ele foi vendedor numa pequena loja judaica de mercearia. A paixão dele é ler a crescente literatura de Kafka. Mas não está indignado com nada. Está contente, está a ler, a concordar, a ler, a exultar, a ler. O autor favorito dele é William Faulkner e William Golding.

Não sabemos nada sobre o seu casamento e filhos. Mas supostamente um neto dele participou na Guerra do Golfo como piloto. Uma vez, depois de uma missão virou o avião para o Oceano Índico e voou além do Trópico de Capricórnio. De acordo com o indicador, o avião tinha ficado sem combustível há muito tempo. Quando avistou uma pequena ilha supostamente desabitada, desceu e deu uma volta. Grandes áreas de pasto, uma colina arborizada, um pequeno rio. Docas abandonadas, e um cão a ladrar nos cais solitário. Apenas um barco flutua na água. Um esqueleto em uniforme está deitado no barco.

Ejectou-se em cima de uma área de pasto, o avião caiu no oceano. O seu plano foi recomeçar tudo. Desde então não sabemos nada sobre ele. Mas este nada – como o nada em geral – já serve para algo.