Justus Pál: Egy asszony arcképe

Amióta éjszakánkint magam mellett kereslek
könnyebb lesz a szorongás is börtönsötét kiderül
félálomban mondogatom kislány kedves szeretlek
felrajzollak elringatlak nem vagyok már egyedül

Erdők illatáradását hordod sötét hajadban
szemöldököd rebbenése jelzi hajszolt napjaid
közelebb jössz elhúzódol játszol és igazad van
játék nélkül kinek volna viselhető sorsa itt

Én gyötrődöm téged árnyék könnyű ének betakar
vonásaid mélyre vésni vergődés más szerelem
kicsi melled bimbója oly szívfájdítón fiatal
de szemedben nagyon öreg rémület ül mereven

Rád gondoltam mindezt ami mérhető volt lemértem
mégis mind több benned s bennem is a mérhetetlen
mindhiába tapogatom a sötétet nem értem
tudom te sem s bennünket sem ért az érthetetlen.

Nem kérdem én annyi másik után benned új mi
van ha nem vagy mért hiányzol mélyen lent mi rebben
azt tudom csak hogy jó volna az öledbe bújni
anyám óta más menedék nincsen e hidegben

rajzolgatlak szólongatlak hát amint őt valaha
szavak szállnak nyílvesszőként feléd remegően
halkan pengve célba ütnek s holtan megállanak a
körülötted egyre sűrűbb fémkék levegőben.

 
1960