Nagy László: Recitator (A versmondó in Serbian)

Zsána Nikolova ablaka tárva

ingatag jegenyékre, eleven tüllök

poklaira, fényre, pára-örvényre,

de ő a tavasznak hátat fordít,

hiába a tünemény, levegőt-kavaró

sárga és fekete madarak csatája,

csőrök vércseppje, tollak esése,

mert ő a hegynek is hátat fordít,

ezüst-erű magas homlokának,

hóvíz-függönynek, miatta a medvék

bokszolhatnak ferde szivárvány-ringben

és beborúlhat a zöld övezet,

falait robbantva pillanatonként

udvaros csillagokat röföghet a vadkan,

ormánya feltúrt pici lila szoknyát:

emelhet ibolyát a nappali holdba,

mert ő a holdnak is hátat fordít,

hátat fordít a végtelenségnek,

csillag-bölcsőkkel forgó erőknek,

más ritmust átverő űri királynak,

az űr kigyulladt hulláinak, úszó

üstökösöknek s nyüveiknek, a vad

elemi részek zivatarának –

mert a mi tragédiánk érdekesebb,

mert a mi tragédiánk vérem és véred,

lélek és lélek karambolához

minden űrbeli katasztrófa törpe –

ragyogva itt ember tündérkedik,

s mennyei cirkuszokat semmibe siklat,

háta síkjától tavasz és madarak,

mámor-szakállú vadak, a világ

tornyai letűnnek, csak ő létezik

selyme éjjelében, mégse gyászban,

költők öngyilkos tüzétől virúl,

torkából megszüli nékem az angyalt,

a végzetes szenvedély angyalát, íme

ropog a test árva kis kápolnája,

jön ama bizánci szárnyas kifelé,

a fogak küszöbén ágaskodva

növekedik szárnyasan, sörényesen,

delelő ajándék, álma a vérnek

betölti a lázzá vált levegőt,

repeszti ketté, feje rámcéloz:

gyöngyfüggöny-szárnya jégverés rajtam,

hajsátra hatalmas éjszakám,

külön világom, itt kuksolok

a Hang teremtményei közt megigézve,

térden a valóság hamujában

hol sült béka a jelent jelentő

aranyóra s palaréteg a májusos naptár,

mert csak az igéző Hangot hallom,

szélként a gondolat gondja borong

s fényesedő láncok hullámain

rebeg már az örök és sötét vitorla,

itt országot-érő csípő mosolyog

s forgat bolygókat maga körül,

hóhérolt fejeket, balladák

vörös labodáit koszorúban,

hogy a szív nyögjön, pióca-szemöldök

rándul a szivárvány helyébe, harcos

hét-tükrű sisak az ég üvegét

csikorogva végighasítja,

hogy utána a könnyek vonuljanak

feltolakodva, hogy lent a sasok

ekévé váljanak ráúnva a dögre,

de a dühök azok nem csitulnak,

de a zászlók, a zászlók nem békülnek,

öltözik menyasszony-ruhába a kard,

hogy a zsarnokkal háljon, zúzmara-

kastélyok közt is zöldel egy olajfa,

idehordja a rongyos szabadság

rubintjait: lószügy-nagy sebeit,

mert ez a mítosz örök, a hit is örök,

Lázár, aki sétál s rohadó ingét

zöld erdővel tépeti magáról –

de bárány-koponyás halmokon át

elfeketülve jegenyék jönnek,

siratóasszonyok, téged siratnak

édes szabadság, érted lerogynak,

s az esküszegő már nem virágzik,

véres havakban nyüvi már hetedik

lepedőjét, csak az átok virágzik,

magam is cserepes számra veszem,

átkozódni tanulok a Hangtól,

éltető szerelem, érdekünkben

kiáltok: aki egymástól eltép,

tépje ki fekete pestis a lelkét!

Širi se prozor Žane Nikolove

na vitke jablane, na pakao živih

koprena, svetlost, vir obalnih para,

ali ona okreće leđa proleću,

uzalud je čarolija, bitka u zraku

isprepletenih žutih i crnih ptica,

pad perja, krvareći kljunovi,

jer ona i brdu okreće leđa

visokom čelu srebrnih žila,

snežnom - vodenom zastoru, medvedi

mogu se tući u kosom ringu duge,

i može se zeleno smračiti,

zidove rušeći svake sekunde vepar

može besno izdisati zvezdane avlije,

njuškom razrovati sitnu ljubičastu suknju:

ljubičicu do meseca danju dići,

jer ona i mesecu okreće leđa,

okreće leđa  beskonačnosti,

vrtećim silama u kolevci zvezda,

svemirskom vladaru drugih ritmova,

užarenim leševima nebesa,

jadima plovećih kometa, divljoj

oluji osnovnih čestica -

jer naša patnja je zanimljivija,

jer naša patnja je moja i tvoja krv,

u usporedbi sudara duša

sićušne su katastrofe svemira -

ozareno ovde je čovek nimfa,

ništavnim proglasi cirkuse neba,

nestaju joj sa površine leđa

ptice i proleće, opijena divljač,

tornjevi sveta, samo ona postoji  u

svilenom mraku, ipak ne u žalu,

od samoubilačkog žara pesnika

buja, iz grla rađa mi anđela,

anđela sudbonosnih strasti, evo,

podrhti usamljena kapela tela,

izbija taj krilati iz Vizantije,

u podnožju zuba nakostrešeno

se razvija perjasto, grivasto

tumarajući poklon, san krvi

ispuni u groznicu pretvoreni  zrak,

prepolovi ga, glavom mene cilja:

biserna krila su za mene tuča,

čadar od kose beskrajna noć,

moj zaseban svet, opčinjeno

tu među stvorenjima Glasa šćućurim,

u pepelu stvarnosti klečeći

gde pečena žaba znači zlatan sat

sadašnjosti i sloj škriljaca majski kalendar,

jer tek očarajući Glas čujem,

mesto vetra čemer misli kruži,

i na valovima sve sjajnijih alki

muca već večan i mračan jarbol,

tu zemlju dodirujuće bedro se smeši,

oko sebe planete okreće,

odrubljene glave, u venac

svezane crvene labode balada,

neka stenje srce, pijavica - obrva

stupa na mesto duge, ratoborna

kaciga sa sedam ogledala

škripeći para staklo neba,

nek posle nagomilane suze

defiliraju, nek dole orlovi siti

crkotinama u plug se pretvore,

ali taloženi bes se ne stiša,

ali zastave, zastave se ne mire,

mač se u veo neveste oblači

da s tiraninom konači, i među

dvorova inja zeleni jedna maslina,

tu gomila dronjave rubine

slobode:rane veličine konjskih grudi,

jer taj mit je večan, i vera je večna,

Lazarus, koji memljivu košulju

sa sebe zelenom šumom kida -

ali preko brežuljka s lobanjama

ovnova garni jablani stižu,

narikače tebe oplakuju

slatka slobodo, zbog tebe kleče,

ne cveta više koji zavet lomi,

na prokrvljenom snegu već sedmu plahtu

haba, samo kletva cveta u jarku,

i ja ju na ispucale usne

uzimam, učim kletve od Glasa,

ljubavi, koja nas čuvaš, u našu

korist dižem glas: ko nas razdvaja

nek mu crna kuga dušu isčupa!