Weöres Sándor: Magyarok

Ezer évig a Duna partján ültem és sírtam. Ekkor egy iszapgöröngy a talpam alatt megmozdult síkosan, varangyos sár, fölém hajolt és szeliden köszöntött:
 
-Nézz rám! Megismered önmagad?
 
Tövises folyószegélyen az éles napsugár kegyetlen aratásában és a vacogtató ködben, a fényességben: lábam alatt hevert susogva, habok holt terhe, vállról levetett zsák, és meg se pillantottam;
 
mellettem asszonyom már szinte sátrat vont fölénk, de csak mi láttuk, s a parti homokból lángost sütött, amíg pásztorkutyám, fekete-hímes sárga lárvában, mint egy örök isten, a változó holdra kiáltozott,
 
fölöttem Esztergom s Visegrád kő-melle dörgött, Szentendre tarka népe zsivajgott, s a Naphegyen áldozó kelták, római jövevények, dobogó patkók, Vu-vang, Frauendienst, Rinascimento, a Rózsák apjának türbéje, acélhidakból szőtt Budapest, mind álmomban vonultak el, mert ébren se hittem a szememnek -
 
de akit ezer évig meg se pillantottam, most íme fölém hajolt, arca helyén homály s a habok sarló-csapásai, semmi más,
 
és méginkább sírtam, mert – úgy véltem – eleven vérből fakadtam, mint az állatok.
 
Kézen fogott, vezetett minket: a barnán füstölgő révlámpák partrabukó piros idomait csipkésre hasogatta kis csoportunk.
 
A lerombolt híd tövén a kompot sötétben értük el.