Weöres Sándor: Kassák Lajosnak

Sokan ültek az alacsony bolthajtású szobában,
arcuk nem látszott, amint lehajolva szegecseltek, mint ívelt betűk,
és köréjük olvashatatlan sorokat irkált az alkony.
Egyikük megszólalt,
talán csak annyit mondott: „Itt vagyok", vagy: „Este van".
A falban csengett a víz, a kályhában a szikra,
s az időjárás is énekelt, e kelyhét-húnyó nagy virág.
Egy megzendülő eleven betű,
melytől minden más zengés egyszerre megvilágosul, mi eddig is ott lappangott,
a víz-buzogás, a szikra-sziszegés, a kinti idő valahány üres susogása
megcsillan és értelmet kap, mert egy jel A-t vagy B-t mondott:
Lehet, hogy ez vagy.

                             Más szóval:

Tavasszal a körtevirágba szirom fogódzik:
tudja, hogy ez az egyetlen tavasz, több nem volt és nem lesz,
önmagának lankasztó heve és vihara és zuzmarája,
gyümölcsözteti és széttépi önmagát és mindig jelen van.
Elmúlhat hetven év, elmúlik ezer:
az idő palánk-lécei mögött a te lépteid.