Weöres Sándor: Pratoline sparge la prateria* (Százszorszépet ont a rét* in Italian)

Százszorszépet ont a rét,

ág pezsdül. Tavasz van.

Te csak hült-merev maradsz,

kõ a kurta gazban.

Nimfa táncol, faun kering,

ájul száz alakban.

Vén kő nézi hallgatag

örök kárhozatban.

A virágé bús öröm:

egy évig ha bírja.

A kőé az istenek

halhatatlan kínja.

*Rongyszőnyeg  18.

Pratoline sparge la prateria,

rinasce il ramo. E’ primavera.

Ma tu rimani fredda – rigida,

pietra nell’erbaccia stentata.

Danza la ninfea, fauno rotea,

stordite in cento fogge diverse.

Lo osserva silente, la vecchia

pietra, nel eterna perdizione.

Quello del fiore è gioia cupa:

è già tanto se per un anno dura.

Il tormento immortale degli Dei,

appartiene per sempre alla pietra.

*Tappeto di cenci 18.