Fodor András: Szerelem

Mentünk a templomdomb karéján.
Vastag, esőtől vemhes ég
csüngött az orgonás felett.
A kerékpár nikkelvasát szoritva,
gyanutlan ült kezed.
Odanyultam.
A rebbenő madárszárny
menekülő vak riadalommal
cikázott, hullt a mélybe.
Szakító, visszaránduló
mozdulatában egymásba csapódott
az igen, a mégse.
Aztán csend.
Alig mertem odanézni
a kék esőköpeny alól
felém tapintó szemekig.
Csak a villámok erei, az ágak
irták tovább a zuhanás
kísértet jeleit.

*

Ütött az ingaóra. Esti fény
tollászkodott a székek peremén.

A tárgyak labirintusában
a félszeg mozdulat
nem lelve máshol búcsuzó utat
odabukott az ajkad szögletébe.
A testek összelobbanó tüzén,
a karok, mellek, vállak szövevénye,
csukódó mágneskapcsai
a szomjuság torokba fúlt szavát
ki merték végre vallani.
S a rejtve érő formák idegen,
örökkön sóvárgott csodája
minden izét a hús, a bőr
sikos héjába tárta.
Gerincem csaknem eltörött
a homoru gyönyörben.
Hullámzott, szédült alattam az út,
hegy, erdő, rét forgott köröttem.
De messziről a süllyedő nap
nyugalmas ujja megáldott:
-Eggyel több, aki szomjuságból
fakasztott lángot.