Fodor András: Görbült idő

A város-széli hósivatagban,

lila ég alján, mint a sziklák

meredeztek a házak.

Bementünk valahová és

a szűk lakásban

kigyúlt az öröm.

Három idegen asszony

repesve vendégelt, akár

        a régen elvesztett rokont.

Mindenki helyett innom kellett,

mindenki helyett beszélnem kellett.

Féltem, az ajtószárfát ütik ki,

hogy beférjen a másik,

        rogyásig terített asztal.

Lehet-e ostobább kaland, mint

szökni a szeretet elől?

Éjjel két óra lehetett, mikor

rádcsöngettem a telefonnal.

        Kilométerek rengetegéből,

a megkuszált órák zűrzavarából

valószínűtlen tisztán szólt a hangod.

        Nem alszol még, mondtad, vasalsz,

ahogy szoktál a ruhásláda mellett.

S én újra lent a halott utakon.

Mi az amit még meg kell találnom?

Gémberült tenyerembe

valahol itt simult

egy kontyos tarkó melege.

S repült a túlsó sorról

csúfolkodón a kongó kiáltás:

        – Most azt hiszed, szeret?! –

Nem, nem hiszek, –

        csak nézem

folyópartról a toronyházak

dominójátékát a magasban:

hogyan rakosgatják az égre

világló, mézes lapjaikat.

Érzem, ahogy két át nem vett levél

marja a szállodaporta fiókját.

        Görbült idő patkója:

két pólusod egyszerre húz, taszít.

Nem lehet elmenni belőled,

        nem lehet visszatérni.