Garay János: Az obsitos és Napoleon

Hárman valának együtt, a potrohos biró,

Egy obsitos vitéz, és a furfangos iró;

A többi asztaloknál együtt és szerteszét,

Vidám paraszt legények itták a hegy levét.

 

Ott ültek iddogáltak vecsernye óta már,

Keringett és fel is dőlt a bujdosó pohár;

Mátyás király sem nyert tán több éljent a Dunán,

Mint mennyit Háry János, az obsitos magán.

 

S volt is miért e nagy zaj, ez éljen-háború,

Az obsitosnak párját nem látta hat falú,

A szem, a száj elállott merész beszédein,

Ország-világ csodálta vitézi tettein.

 

Most is kezébe kapván az öblös meszelyest,

Kalandos életéből regét regére kezd;

Hol s merre járt, mit látott, mit tett ő s társai,

S hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai.

 

Ő, ki ármádiákat vert széjjel egy magán,

Túl jára hadnagyával az Operenczián,

Ki franczia fejekkel sátrát körül raká,

És a világ végénél lábát lelógatá.

 

«De még ez mind csak semmi» szokása mondani,

S közelb csoportosulnak a többit hallani.

«Mit! semmi? - mond a bíró - a soknál is sokabb,

Igyék, komám!» és isznak mindnyájan mint a csap.

 

«Nem addig van - kiált most a furfangos diák,

A legjavát elhagyta - és most őt hallgaták -

Kendtek még mit sem tudnak, ha egyet el nem mond,

Hogyan fogá el bátyó a nagy Napoleont.»

 

«Hm! mond az obsitos hős, - a nagy Napoleon!

Nagy ő a francziák közt - és vállán egyet von,

De engem ugy segéljen, nem a magyar között,

S hát még - veté utána - magyar huszár előtt!»

 

És itt magát értette az obsitos baka,

Ámbár lovon soh'sem volt éltében jó maga:

De annyit emlegette és annyiszor lovát,

Hogy végre is huszárnak kellett hinni magát.

 

«Hol volt, hol nem, bizonynyal már meg nem mondhatom,

Kétszázezer vitézzel jött ránk Napoleon,

Mi tán mindössze százan, vagy kétszázan valánk,

Mind nyalka szép huszárok, mind tűz és annyi láng.»

 

A furfangos diák itt szörnyet prüszente rá,

De Háry ő beszédét tovább is folytatá:

«Kétszázezernek ellen kétszáz, az angyalát!

Mit gondol kend, biró úr, ki adta meg torát?»

 

«Ki adta volna, hát ki!» viszonz a kérdözött,

Csak volt a kapitányban ész, és nem ütközött?»

«Volt ám, de volt kurázs is, komék, és mekkora;

Megütközénk biz, és hogy!» kiált a vén baka.

 

«Magam valék az első, ki közbe vágtaték,

Hullott a francziája mint húll a fű, a jég!

A nap megállt fölöttünk bámulni a csodát,

Kétszázezret hogy vert meg kétszáz, az angyalát!»

 

És a diák ujonta szörnyet prüszente rá,

De Háry ő beszédét tovább is folytatá;

«Futottak már a franczok, mint szélben a katáng,

Utánok a magyarság, hogy szinte fulladánk!

 

S im a futóknak közte meglátom a vezért,

Arany kengyelben lába, lovával szél sem ért,

De én is paripámat utána rugtatom,

S egy sűrü erdő szélén - vitézül elfogom.

 

«Az angyalát! kiálték, s megcsípem őt nyakon,

Most valld meg, úgy-e, hogy te vagy a Napoleon?»

«Való, a mi való - szólt - vitéz, hogy az vagyok,

Csak éltemnek kegyelmezz, adós nem maradok.

 

Kérj tőlem a mi tetszik, vitéz magyar legény,

A francziák császára kincsekben nem szegény!»

«Az angyalát! - kiáltám - uram, nem addig a!

De jősz a kapitányhoz lánczhordta franczia.»

 

És a diák ujonta szörnyet prüszente rá,

De Háry ő beszédét tovább is folytatá:

«Mentünk és mendegéltünk, s kiérvén a sikon,

Egy hat lovas hintó áll előttünk gazdagon.

 

A hat lovas hintóban egy úri asszony ült,

Aranytól és gyémánttól ruhája nehezült,

A mint reánk tekinte: Oh Jézus Mária!

Kiálta; mert hogy ő volt Mária Luiza.

 

«Igy kell-e téged látnom, oh nagy Napoleon!

Én nagy felségű férjem, kegyetlen lánczokon?

S ki vagy te, jó vitézem, ki őtet elfogád?»

«Vitéz Joannes Háry, - mondám - az angyalát!»

 

«Halld, a mit én tenéked itt mondok, jó vitéz;

- Szólt most az úri asszony, s mélyen szemembe néz -

Te oly vitézi tettet követtél itten el,

Minőt még egy magyar sem, mely nagy díjt érdemel.

 

Ha őt te elbocsátod, igéretet teszünk,

Hogy holtom- s holtodiglan enyém tiéd leszünk.» -

«Az angyalát! kiáltám, felséges asszonyom,

Tudom, mi a becsület, legyen szabad rabom.

 

Szép asszonyért, szép lányért az igazi vitéz

Tüzet vizet kiállni, pokolba menni kész,

Vitéz Joannes Háry igaz magyar nevem,

Üljön fel a császár úr, - itt van reá kezem!»

 

És a diák szörnyűen s nagyot prüszent közé;

De Háry ő beszédét ekképen végezé:

«Mondottam és a császár legott elvágtatott,

De két kezembe két szép arany órát nyomott.

 

Az egyiket, gondoltam, kapitányomnak hagyom,

A másikat későbben elkérte hadnagyom;

Az angyalát! csak egyet tartottam volna meg.

Mert most el is hihetik, nem is, kigyelmetek.»

 

De ők hitték mindannyin, a potrohos biró,

A vígadó legények, még a gonosz iró,

A furfangos diák is nagyot hörpentve szólt:

Nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátya volt.